Ötven lépés. Nézem kérges kezét és arcát, miközben feltűnik a furcsa járása. Lépéskor az egyik cipőjét a másikhoz teszi, a sarkát a másik cipő elejéhez, és kiszámolva a lépéseket előre. Megszámoltam, 50 lépés előre, majd megfordul a sarkánál, és 50 lépés vissza. Mint a börtönben a rabok a cellában, amikor be vannak zárva, és már fejből ismerik a cella méreteit, és becsukott szemmel járnak fel – alá, anélkül, hogy a falnak ütköznének. A szeme jár körbe, de már lemondás van a szemében, nézi, hogy ki ad ki az autó ablakán pár forintot a napi betevőre. Rendszeresen megállok ennél a lámpánál, és nézem, ahogyan kimért léptekkel, napi 10 órában, fel – alá jár a cellájában, melybe az élet bezárta, a kiszolgáltatottság cellájába. Amikor első alkalommal beszéltem vele meglepődött, hogy valaki hozzászól. Nyers, egyszerű, tanulatlan ember, valószínűleg ez is okozta mostani sorsát, látszik, hogy betegsége miatt már senkinek nem kell, rám, és rád szorul. Egész nap kint van, ha hajnalban megyek, már látom a kereszteződésben, és sok esetben este is még ott van, a lehunyó nap fénye megvilágítja elgyötört, kérges arcát. Látom, hogy kevés pénzt kap, látszik az egész emberen, hogy kiszolgáltatott, az autósok nagy része megvetéssel néz rá, és kénytelen az egész napját itt tölteni. Nagy valószínűséggel ez a kereszteződés az otthona. Még a koldus társai se tartanak vele az egyszerűsége miatt, lenézik őt, aki alacsony sorból került az utcára, és nem „magasabb szintről” bukott le. Nézem a nagy melegben, és látom, hogy megáll, és inni megy a kopott, szakadt szatyrához. Na – gondoltam – előkerül a jól bevált ócska olcsó borral teli kétliteres műanyagflakon. Kicsit elszégyelltem magam, amikor elővette a kristályvizes palackot, és abból ivott, majd letette, és visszament a „cellájába” és folytatta számolva lépéseit, és fel – alá menetelt. Lépeseinek száma megegyezik a lámpaváltás idejével, nekem váltott a lámpa, és nem volt időm odaadni a pénzt, mert késő nyúltam érte, mert nem akartam most adni neki, mert azt gondoltam, hogy italra nem adok pénzt. Miközben elhaladtam mellette elszégyelltem magam. Milyen jogom döntöm én el, hogy mire költi a pénzt, amit odaadok? Az ő dolga minden esetben, hogy azt csinál vele amit akar, és ha éhezik, mert inni akar, akkor tegye azt. Ha én lennék a helyébe, és nem lenne hol laknom, és a nagy szabadságban az 50 lépés határozná meg helyem a világban, én is örülnék minden adománynak, és valószínűleg el is innám sok eseten a napi bevételt, hogy legalább ennyi örömöm legyen. Milyen furcsa az élet, milyen érdekesek vagyunk mi emberek! „Mondjuk, hogy egy testvérnek vagy nővérnek nincs ruhája, s a mindennapi élelemben szükséget szenved. Ha mármost egyiktek azt mondja: Menjetek békével! Lakjatok jól! – de nem adja meg nekik, amire életük fönntartására szükségük van: ugyan mit használ az nekik? „ ( Jak., II, 15 – 16 ) Most nézzük meg, hogy egy mediális közlésben egy hasonló kérdésre milyen válasz jött a szellemvilág tanítójától egy lelkésznek (Michel Quoist Le Havre,1954.junius.18.): „Az idők kezdetétől fogva nektek adtam a hatalmamban lévő egész Világmindenséget és azt akartam, hogy minden gyermekemnek a feje fölött Atyjához méltó födél legyen. Megbíztam bennetek, de a ti önzésetek mindent elrontott. Ez az egyik legnagyobb bűnötök, s érte a közös felelősséget sokan hordozzátok. Mert jaj nektek: örök Otthonomban ezeknek juttatom majd a legjobb helyeket. A gond nélkül élők, a hanyagok, az önzők, akik a földön kényelmesen berendezkedhettek és megfeledkeztek minden másról, ezek elnyerték jutalmukat. Nálam már nem lesz számukra hely…. Kérj bocsánatot, Fiam, ma este, tenmagadért és a többiekért is. De holnap harcolj teljes erődből, mert a mennyei Atyád fájdalmasan látja, hogy szent Fia számára nincs hely az emberek szálláshelyén…..” Írta: Karsay István