Erdély

Életmódtábor 2006.

Be kell vallanom, hogy én sok mindent máshogy nézek, mint más. Például ha egy kirakatba benézek, akkor nem azt nézem, hogy mi van benne, amit el akarnak adni nekem csábítóan, hanem – szakmai betegségként – azt keresem, hogy milyen riasztó van felszerelve.

Ugyanis riasztószerelő vagyok.

Így néztem már Erdélyt is, de szellemtani szempontból.

Mert foglalkozom a szellemtudománnyal is egy kicsit.

1972 év volt az első alkalom, amikor gyerekfejjel 14 évesen jártam egy kőrúton autóval, szüleimmel. Ami fontos volt már akkor a számomra, hogy 14 évesen is úgy éltem meg, hogy nem éreztem azt, hogy „külföldön” vagyok, hanem úgy éltem meg már akkor is, mintha egy másik megyébe mentem volna át Magyarország területén, hiszen mindenki magyarul beszélt, így akkor nekem természetes volt, hogy nem Romániában vagyok, hanem Erdélyben.

Természetesen mindig kialakul egy – egy barátság, én szeretek ismerkedni, és itt ismerkedtem meg Bélával is, akivel évekig leveleztem, Sovata környékén lakott, itt eltöltöttem egy pár napot a szüleimmel, mert megsérült sportolás közben a lábam, és az itteni sósvíz pár nap alatt teljesen meggyógyította sebeimet. Bélával jókat nevettünk a történelemtanításokon és különbségeken. Volt akkoriban egy másik barátom is, őt Dareknek hívták, és Lengyelországban élt Varsóban, őt Bulgáriában ismertem meg ugyanezen a nyáron, és érdekesképpen az ö történelem tanítása kicsit jobban egyezett az én általam ismert történelmi tényekkel!

Volt valami halvány emlékem Trianonról, de azt hiszem, amikor a történelem tanárom az általános iskolában erről beszélt, akkor nekem az eszem egy, a szomszéd osztályba járó szökésbarna kislányon járt, így a történelmi tények nagy része nálam nem rakodott le az agyamba, mert a szokásos serdülőköri „valakibe mindig szerelmesnek kell lenni” érzés mellé nem sok minden fért el az ember agyában a szerelem hullámain kívül. Megjegyzem ennek tudatában ma se tudom, hogy hogyan nyerhettem egy elektronikai versenyt, és hogyan vehettek fel felvételi nélkül egy híradásipari szakközépiskolába.

Visszatérve Erdélybe most is ezzel az érzéssel utaztam el, hogy nem „külföldre” megyek, hanem egy másik megyébe. Ráadásul, mint szellemtanos tudtam már azt, hogy komoly szellemtani irányzatok indultak el Erdélyből, és hatalmas a szellemisége, ez visszavezethető a régi idők történelmi nagyjaira is, de ugyanúgy a szellemtanos tanítókra is, mint például

Nérei Ödön, hogy csak egy nevet megemlítsek a sok név közül. Nérei Ödön Erdélyből menekült el a múlt évszázad elején az életét mentve az akkori politikai hatalom változása miatt, mert köztisztviselő volt felelős beosztásban, és az új hatalom ezeknek a felakasztásával akart példát statuálni a többiek előtt, így szellemi sugallatra Ödön Budapestre költözött, és itt folytatta áldásos tevékenységét a szellemi Búvárok Pesti Egylete szárnyai alatt.

Az Életmódtábor Zetaváralján volt megtartva, most már 4. alkalommal.

Vegetáriánus tábor volt, és így sok „sorstárs” találkozott egymással, de főleg az előadások voltak érdekesek, melyek segítettek a mindennapjaink megélésében, a mindennapi életünk egyszerűbb megoldásában, segítséget adva a problémák kezelésére. Ebbe beletartozott a gyógyítási technika, családterápia, tánc és a szellemtani alapok elsajátítása is. (Bevallom az én hátizsákomba el volt dugva egy rúd téliszalámi és egy pár húskonzerv vésztartalékként)

Én magam szerencsére majdnem minden nap tudtam előadást tartani, és annyira nyitottak voltak a táborba érkező csodálatos lelkű emberek ezekre a szellemi kincsekre, hogy volt, aki telefonált a barátainak hét közben, hogy jöjjenek el, mert nagyon érdekes dolgokat hallanak tőlem, és szeretnék, ha ők is hallanák az előadásomat.

Én a szellemtani alapoktól kezdve elmondtam minden olyan információt, ami megérteti velünk az Élet történéseit, magyarázatot ad rá, sikerült elmondani a test – lélek –szellem kapcsolatát, és betekintettünk a Halál utáni Életbe, bár itt azért feltettem mindig a nagy kérdést, hogy nem az a fontos, hogy van –e halál utáni élet, hanem az, hogy van –e élet a halál előtt????

Annyit azért tudni kell, hogy hiába van egy jó előadó, ha nincs meg a befogadó közönség lelkisége, szellemisége, akkor nem sikerülhet egy előadás se. Itt a táborban olyan csodálatos szellemiségek voltak, akiknek öröm volt előadást tartani. Nem is lehet szinte felsorolni azt a sok csodálatos embert, akit itt megismertem, szinte egy teljes baráti kör itt volt Marosvásárhelyről, akik szellemtannal foglalkoznak.

Itt meg kell említenem Dr.Pataky Árpád nagyon nagy segítségét, aki önzetlenül nagyon sok szellemtani könyvet küldött a tábor lakóinak, és így sokan hozzájuthattak tanulás céljából megfelelő szellemtani könyvek segítségével. Én a könyveket komoly beszélgetés után olyan emberek kezébe adtam, ahol tudom, hogy megfelelő helyen vannak, és a szellemtan égő fáklyáját táplálni fogják!

Rudolf Steiner nagyon jó összefoglalta egyik könyvében a szellemtan fogalmát, fontosságát:

„A szellemtan, ha valóban az emberek szívében fog élni, át fogja hidalni a fizikai és a szellemi világ közötti kezdeti szakadékot, hogy éppen ez lesz a szellemtannak az életben kifejtett hatása, ez lesz az értéke az életben. A szellemtudománynak az meg valóban csak a kezdete, amikor az ember abban látja a dolgoknak lényeget, hogy megtanuljon néhány szellemtani fogalmat és gondolatot, például az emberi lény részeit vagy azt, hogy mi mindenben részesülhet az ember a szellemi világból.

Csak ha már tudjuk, hogy hogyan nyúl bele a szellemtan egész életünkbe, akkor teremti meg a hidat a fizikai és szellemi világ között, de akkor valóban, gyakorlatilag is megteremti azt.
Akkor majd nem csak passzívan viselkedünk azokkal szemben, akik átmentek a halál kapuján, hanem aktív kapcsolatban maradunk velük, eleven érintkezésében és tudunk nekik segíteni.

Ehhez azonban szükséges, hogy a szellemtant bevigyük az emberek tudatába, ha a világunk egészet nézzük, ahhoz egyaránt hozzátartozik a fizikai lét és a fizikaiság fölötti szellemi
lét, s hogy az ember nemcsak azért van a földön, hogy születése és halál között összegyűjtse saját magának a fizikai lét gyümölcseit, hanem azért is, hogy felküldje a fizikaiság feletti világba azt, amit csak fizikai síkon lehet megtapasztalni, ami egyáltalán csak ezen a síkon létezhet!

Itt a földi életben úgy tűnik a szellemtan csak teória, csak egy olyan világnézet, amit az ember azért tesz magáévá, mert érdekli. Halálunk után viszont ez az a fáklya, amely a halál és az újraszületés között bevilágítja a szellemi világot! Aki itt a földön megveti a szellemtant, az nélkülözni fogja ezt a fáklyát; halála és újraszületése között le fog tompulni a tudata.

Aki tehát szellemtudományokkal foglalkozik, az nemcsak elméleteket gyárt, hanem eleven dolgok művel. A szellemtudomány úgyszólván az élet fáklyája! A szellemi tanítások tartalma itt a földön fogalmak és eszmék formájában jelenik meg, ezek azonban halálunk után eleven erőkké vállnak!”

Én úgy érzem, hogy vittem egy szikrát, ami fellobbant csodálatos emberek lelkében, és ez a fáklya nagyon sokáig égni fog!

Erre nagyon jó példa volt az utolsó nap, amikor még két előadást tartottam, általában pedig ilyenkor sokan már elutaznak a nagy távolság miatt, és sok szellemi társam lemondta az utazást, és itt maradt meghallgatni a szombati két előadást. A délutáni előadáson komoly dolgokat mondtam, ismertettem a szellemvilág szféráinak ismertetését, a Kegyelem Törvényvilágát, gondolataink teremtő fontosságát, és elmeséltem a Korszakváltás várható szellemtani történéseit Jézus Apokalipszise, a János Jelenések tükrében.

Mi volt érdekes számomra Erdélyben?

Most olyan apró dolgokról nem beszélek, mint az utak minősége, mert ez szellemtani szempontból teljesen lényegtelen. (Bár az autószerelők örültek nekem azt hiszem amikor megjöttem)

Az első, ami feltűnt a nyugodtság. Nem rohannak az emberek az utcán, mindenki végzi a munkáját minden idegesség, kapkodás nélkül.

Érdekes volt azt is látni az embereken, hogy tudnak mosolyogni, pedig nekik is megvannak a mindennapjaik tragédiái.

Például kicsit nosztalgiáztam, amikor megláttam a sok stoppost az út szélén, ahol válogatás nélkül minden korosztály kint áll az út szélén, és tudja, hogy hamarosan felveszik.

Nálunk is nagy divat volt, emlékszem a 70-80 évek környékén ugyanúgy stoppoltam én is és vettem fel stopposokat, de sajnos kialakult nálunk az a stoppos réteg, mely kihasználta ezt az alkalmat lopásra, autórablásra, útszéli lányok munkafelajánlásra. És szép lassan a feledés homályába került az igazi stoppolási szokás, és helyette belépett a félelem, hogy vajon ki fog beülni mellém, így a bizalmatlanság (félig jogosan) megszüntette ezt a kialakult utazási módot.

Erdélyben még szerencsére nem lett tönkretéve a stoppolási szokás, így lehetőség nyílt beszélgetésre is útközben.

Egyik stopposom egy gyönyörű fiatal lány volt a barátjával, látszott rajtuk a szerelem, az összetartozás érzésének öröme. Beszélgetés közben kiderült - mert a viselkedésükön nem lehetett látni - hogy a szép kislány a harmadik mellműtétjére megy a kórházba, és talán mostanra sikerülni fog eltávolítani annak a csomónak a gyökerét, ami már évek óta kínozza!

Másik stopposom egy idős néni volt, aki csak az egyik faluból a másikba ment át a gyógyszertárba, és beszélgetés közben kiderült, hogy nincs nyugdíja, most két szociális segélyt, a férje és a fia idült alkoholisták, és a maradék pénz is elisszák, ami otthon van.

Közben megérkeztünk a gyógyszertárhoz, és a néni reszkető kézzel előhúzott egy egylejes pénzt, hogy ezzel megköszöni azt, hogy elvittem egy darabon. Ez a fajta tisztesség könnyeket csalt a szemembe, azt ugye mondanom se kell, hogy a pénzt nem fogadtam el.

Az emberi tragédiákat megtaláljuk ugyanúgy mindenkinél, de van, aki mosolyogva, van, aki egykedvűen viseli el a sokszor szörnyű sorscsapást, és nem ideges, nem kiabál, nem vezeti le máson a feszültségét, tönkretéve a másik embertársa életét is ezzel. Mindent visel türelemmel.

Ide beillik egy nagyon jó szellemi magyarázat, hogy sok mindent megértsünk, ami velünk, vagy társainkkal történik:

Szenvedések isteni célja

Az életteher alól senki sem vonhatja ki magát, akár szegény, akár gazdag.

Isten nem tesz több terhet a vállunkra, mint amennyit elbírunk, de annyit viszont feltétlenül odapakol nekünk amennyit szükségesnek talál!

Mindig esélyünk van az új életre, az utolsókból lehetnek az elsők, és az elsőkből – sajnos – az utolsók is.

Tehát elfeledni és megsemmisíteni a múltat, a régit! Hiszen minden nap, minden óra, minden perc, amelyet a hiábavalóság világában ajándékoz nekünk Isten, új lehetőségek elé állít minket. Ez nem azt jelenti, hogy a megtörténtet meg nem megtörténté tehetjük: de ha felismerjük a rossz, bűnös, téves gondolatokat, cselekedeteket, akkor holnap már nem áll előttünk a tévedés lehetősége!

Minden szenvedésnek az a célja, hogy a jobbat, az igazabbat, a tökéletesebbet abba a felmart, égő sebbe, amelyet a szenvedés váj a lélekbe, átültessük, a vérkeringésbe és a lelkiismeret forrongása által meggyökeresíthessük, és ezáltal a jobbat diadalra vihessük. Ez az összes szenvedésnek magyarázata és célja.

Hiszen a vad fának is fáj, ha levágják a vadhajtását, felhasítják a fa héját, és a nemes fának is fáj, amikor kivágják belőle a szemet, és a vad fa hasított kérgébe beillesztik.

És ennek a műveletnek meg kell lennie, mert lassan elérkezik a gyümölcsérés ideje, és addigra szelíd oltás eredményének meg kell lennie.

Így van ez az emberi életben is!

Miért keverné össze a NAGY KERTÉSZ céltalanul a jót a rosszal, miért okozna szenvedéseket azoknak, akik neki kedvesebbek, miért engedné nekik, hogy nehéz és gyötrelmes áldozatot hozzanak, amikor ők maguk természete szerint élni akarnák megérdemelt békéjüket, amikor boldogok szeretnének lenni?

Miért kell éppen akkor lemetszeniük a boldogság világának a fájáról, miért kell beoltani őket olyan családokba, amelyek nekik a természetük szerint nem kedvezőek?

Miért kell olyan fajba, csoportba, családba kerülniük, olyan férjhez vagy feleséghez kerülniük, akik visszaélnek szeretetükkel, bizalmukkal?

Miért kell olyan barátok és társak által körülvetetniük, akiktől a jóakaratukért csak rosszat kapnak viszonzásul, akik kigúnyolják, megcsalják őket, megháborítják lelküket, elgáncsolják őket?

Mindez oltás, a szemzés, a nemesítés, a javítás, a magasabbrendűséggel való elárasztás a célja az Örökkévalónak.

A földi élet a próbatétel ideje.

Mint amikor egy szülő asszony, aki nem tudja fájdalmai és gyötrelmei közt, hogy miért szenved, de amikor megszülte gyermekét elfelejtkezik a fájdalmáról, mert az öröm kárpótolja őt szenvedésiért.

Semmiféle szenvedés nem vész kárba, különösen nem a méltatlanul elviselt szenvedés.

Isten elrendeli kinek – kinek a maga helyét a Földön.

Mindent bizonyos célzattal tesz.

Isten előtt például utálatos a szegény kevélysége és a gazdag fösvénysége, mert mindez visszaélés Isten rendeltetésével. Nem ok nélkül kerülnek ezek a lelkek ebbe a helyzetbe!

Minden igaz szeretetnek a megbántása, minden szépnek és igaznak a megsemmisítése rombolás Isten kertjében és meggyalázása Isten templomának.

Bűn elvenni mások javait, de még nagyobb bűn megfosztani a hitétől, Isten iránti bizalmától!

Ezért egymás hitét kíméljétek, egymás meggyőződését ne bántsátok, mert ha igazabbat, jobbat, rendíthetetlenebbet, értékesebbet nem tudtok helyette adni, akkor sokkal nagyobbat vétkeztek, mint hogyha embertársaitok anyagi javait vettétek volna el.

­­*******

A földön a különböző létállapotoknak (szférák) megfelelő próbák vannak

Ezek azért vannak, hogy a szellem mindig helyes képet láthasson önmagáról.

Ezért is jó – bármilyen furcsa is ez a számunkra – a rövid lejáratú földi élet a maga gyors változásaival, eseményeinek sokoldalúságával. Ez megforgatja az ember lelkének minden

rétegét. Boldog és szerencsés az, akinek megtérése az ifjúkorban következik be.

*******

Azért kell az embernek ütközéseket elszenvednie, hogy a benne lévő hibák és tökéletlenségek napfényre kerüljenek, és a szellem minden egyes ütközésből levonhassa azokat a tanulságokat, amelyekre a továbbhaladáshoz szüksége van.

*******

A szeretet mennyei folyadék, amelyet mindig csak olyan mértékben szabad beönteni az ember világába, amennyi éppen a szükséges fejlődést biztosítja számára: mert ha a szeretet túlzásba megy, túlteng, akkor nem kedvez a jónak, hanem kedvez az emberi lélek hibázó és tévelygő természetének is, és az emberi lélekben felnő, felburjánzik a gaz, elnyomja a neme nővény fejlődésének lehetőségét.

Lehet látni, hogy azoknak, akik az élet napos oldalán járnak, akiknek nem kell küzdeni a falatért milyen kevés a nemesen érző lélek, és mennyi a nemes és tiszta eszméért küzdő, érző lélek a sanyargottak, a szenvedők, az elnyomottak között, akik küzdenek és dolgoznak, sőt ha kell vértanúságot és szenvednek, hogy az általuk megismert igaz eszme megvalósulhasson?

Mert minden tévelygéssel körülvett és beszőtt lélek az igazságot önmagától alig ismeri fel, hanem csak akkor, ha az igazságtalanság tövisei nagy és fájó sebeket szakítanak fel a lelkében!

A szeretet utáni vágy sokkal őszintébb és tisztább, egyúttal alázatosságra is nevel, hogyha a lélek a szeretetet nélkülözi, ha az nincs, ha azt nem találja, ha a kinyújtott kezével fájdalmas tapasztalatokra tesz szert, amikor meg akarja simogatni a mellette lévőt, és sima, bársonyos érintés helyett tüskés darócot talál, úgy, hogy fájdalmasan kénytelen visszahúzni a kezét.

Így a tévelygő lelkeknek szükségük van arra, hogy fájdalmas megtapasztalást szerezzenek, szükséges, hogy megtalálják azt a keskeny utat, amivel a nagyobbra, a tisztábbra, az igazabra juthatnak. A jó és az igaznak való vágynak szomjúságot kell ébresztenie az emberi lélekben.

Hiszen a spiritizmus sem más, mint az anyag porába hullott apró mennyei aranyszemcsék kikeresgélése.

A székely paraszt bácsi befog a szekérbe, készül a szomszéd faluba rokonlátogatóba.

A felesége is nagyon szeretne vele menni, ezért elkezd rimánkodni:
- Édes uram, hadd menjek már veled én is!
- Nem lehet, asszony!
- Légy szíves, ne hagyj itthon egyedül! Elleszek én hátul a saroglyán is.
A paraszt bácsi azonban nem enged, egyedül vág neki az útnak. Útközben kitör a vihar, és egy villám belecsap hátul a saroglyába. A székely hátrafordul, és így morfondírozik:
- Ej, pedig de szépen kérte...

Csavargásom közepette a gát mellett lementünk a barátaimmal egy szép kis útra, és az út végén nem lehetet megfordulni, így behajtottam az autóval egy szép kis tisztásra, pontosabban egy lakóház udvarára, ahol egy paraszt bácsi üldögélt, olyan nyugalmat árasztva magából.

Köszöntem neki, és megkérdeztem, hogy körülnézhetünk-e a portáján, és Ő intett, hogy nyugodtan.

Az öreg székely közben egykedvűen üldögélt a padon, miután körbenéztünk odamentem hozzá, hogy megismerjem, beszélgessek vele egy kicsit.

Bevallom, előtte eszembe jutott az a gondolat, hogy milyen jó neki, semmi „dolga” sincsen, üldögél, gondolkozik, éli a „mindennapi” életét, ami sok esetben azért eléggé sok munkát jelent, mert a téli tüzelő előteremtése, állatok gondozása, kert gondozása azt hiszem nem mindennapi feladat.

Miközben elkezdtem beszélgetni, újra egy emberi sors, egy emberi tragédia kapui nyíltak ki előttem! A SORS olyan embereket hoz mindig elém, akiktől tanulni tudok, megtapasztalni, vagy segíteni nekik.

A számomra első ránézésre kényelmes életet élő székely paraszt egyedül maradt teljesen, múlthéten halt meg a fia 45 évesen, részeges volt, és elesett egy kertben és úgy is maradt, befejezte földi pályafutását céltalan életével.

A bácsi utolsó élő rokona volt a fia, a disznók a fiáé voltak, és vigyázott rájuk, gondozta őket, és ott ült egyedül, magára hagyatva ebben az életben. A feleségét, és a többi rokonát már eltemette, és most a fia itt otthagyta, aki ugyan részeges volt, és az ital lett a végzete, de a fia volt, aki azért időnként hozzá szólt, és beszélt vele, sok esetben a rossz is jó valamilyen szinten. És most ez is megszűnt, ennek is vége, bezárult egy újabb élet, és beindult egy másik emberi sors tragédiája.

Én is sokszor elgondolkoztam magamon, hogy jó lenne betartani a halálozási sorrendet, és ne keljen eltemetnem egyik gyermekemet se idő előtt, hanem kezdődjön velem a sorrend, így lenne természetes.

Sokat nem is tudtam mondani, próbáltam bátorságot önteni belé kedves szavakkal átérezve a fájdalmát, melyet magában tartott számomra egykedvűen, rávilágítva arra rossz gondolatomra, hogy első ránézésre véleményt alkottam, pedig már nem szabadott volna azt megtennem a saját tapasztalatommal, de hiába a szép táj és környezet megtévesztett.

És ezt a gyakorlat megint bebizonyította!

A másik csodálatos ember, akit megismertem Attila volt, a panzió vezetőjének az édesapja.

Volt egy szép kis tavacska a panzió területén, ahova minden hajnalban lementem meditálni. Első reggel még sötét volt, leültem a csendben, amikor megjelent mellettem Attila a székely. Elkezdtem beszélgetni vele, kávét főztem, és ez mindennapos szertartássá vált kettőnk között.

Utólag kiderült, hogy Ő vigyázott az autókra és az egész panzióra, a vendégek biztonságára is, így amikor első hajnalban lejött a balta be volt támasztva a fa mellé, mert nem tudta, hogy kit talál a sötétben a tóparton – az autók mellett – mert ott volt a parkoló is! Szerencsére – szerencsémre – nem volt szükség a baltára!

Beszélgetéseink közepette sok érdekes dolgot hallottam tőle, például szóba jöttek a katasztrófák, amik most sorban érik az emberiséget, és elmesélte, hogy 50 évvel ezelőtt megbízásból elhozott egy régi, 1800 évek végén Bécsben nyomtatott kisalakú újságokból álló válogatást egy bukaresti ismerősének Székelyföldről, mert Bukarestben volt katona, és a barátja megérte rá, ha már úgyis hazamegy, akkor egy falúból hozza el az újságokat.

Az akkori újságok is már beszámoltak tűzről, árvizekről, fölcsuszamlásokról, és egyéb katasztrófákról, ami igazolja már azt is, hogy a János Jelenések jövendölései nem dátumhoz kötöttek, hanem egy hosszú folyamat részei! És ennek a folyamatnak vagyunk mi is törvényszerűen szenvedő alanyai! Az utolsó óra munkásai!

Jó volt hallani az egyszerű tiszta beszédet, látni a segítőkészséget, kiegyensúlyozottságot, és hallani a sok bölcsességet.

Nem mesze találtam ezt az érdekes helyet, igaz este nem mentem el, de a kék felirat a tetőn a következő:

ÉDEN BÁR

Belestem a réseken, és valóban Colás flakonokat lehetett látni, így még a felirat is akár valóságos lehet!

Milyen tapasztalattal zárult nekem az Erdélyi kirándulásom?

Csodálatos embereket - illetve lelkeket - ismertem meg, akik szeretettől átövezve önzetlenül adták át magukat az első találkozáskor, kinyíltak, és barátjuknak fogadtak.

Kicsit hasonlított az egész a szellemvilág felépítéséhez, ahol az azonosak vannak együtt a vonzódás törvénye miatt, és így emiatt pillantok alatt kötettek barátságok, és azt hiszem némelyek örökre.

Az „én baráti köröm” amióta megjöttünk Budapestre több alkalommal is már keresték egymást telefonon, fényképcserék, egymásért történő aggódás, a „hiányzás” érzése miatt.

Érdekes volt számomra is a változás, mert 10 napot összezárva első nap még ismeretlen, utolsó napokra már kedves barátokkal, nálam is elvonási tüneteket indított el, mint a többi barátomnál.

Öröm látni, amikor a szellemvilág közlései, segítsége olyan táptalajra hullott, amely szikrát gyújtva fáklyaként lobogva fog egy pár emberi lélekben világítani.

Szeretet csak az tud kapni, aki adni is tud, és olyan mértékben kapsz, amilyen mértékben te is adni tudsz, sugározni, és azt hiszem sokan megpakolt „hátizsákokkal” mentek haza!

Az önzetlen szeretet pedig türelmes, semmit nem elvenni akar, várni tud, ha kell egy (vagy  több) életen át szerelmesét lelkében hordozva, ha azt látja,

azzal egybekelni nem tud a mában. Az önzetlen szeretet által az ember még arra is képes, hogy elviselje azt, ha a szeretet lény helyette másik embert

választ társának. S ha csakugyan szereti, mellette lélekben, szellemben akkor is kitart.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják;

Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.

Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Meghallgatott imádság.

Erőt kértem az Úrtól,-
     s ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem.
Bölcsességért imádkoztam,
     - és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani.
Előmenetelt óhajtottam,
     - gondolkodó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam.
Bátorságot kértem,
     - és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem.
Áhítottam, hogy szeretni tudjak,
     - és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kegyes jóindulata helyett alkalmakat kaptam a jóra.

Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Imádságom meghallgatásra talált.

Nagyon sok olyan embert hozott elém a sors, akinek segíteni kellett.

Kaptam családi tragédiákat, meghalt szeretetteket, és nagyon boldog voltam, hogy tudtam segíteni. A könnyek, amit cserébe kaptam minden földi kinccsel felért számomra!

Van egy régi zsidó közmondás, hogy „ha egy ember életét megmentetted, akkor már nem éltél hiába”.

Köszönöm Istenem, hogy adtál lehetőséget a segítésre, és küldtél olyan embereket, akiknek, mint a gitár húrjai elzengtem azt a dalt a lelkükben, amit játszottál rajtam!

Hiszen a Zenész a fontos, nem a hangszer, amin játszanak!

Köszönöm Uram, hogy szolgád lehettem, és cserébe szép, örök emlékekkel megajándékoztál!

          Szeretettel:

                                                                   Karsay István