T a r t a l o m Munkálkodásunk iránya és kommentár 3 A pünkösdi csoda Bánfi Jánostól 9 A mária-pócsi „csoda” 16 Kődobálási eset Ötösbányán magyarázattal 19 Két meggyőző bizonyíték 24 Adelma megnyilatkozása 1927-ben 26 Hogyan fejlődött M.T. festőművész médiummá? 32 A törvény hatalma Pál m. útján 38 dr. Reök Iván sebészorvos: „Test, lélek, szellem viszonya” kommentárral 43 Legyen világosság Béla m. útján 55 Utóhang. 59 „A próbaidőt, Uram, köszönöm” vers Kerekes Károly OCist-től 62 Ezzel a - egy nem mindennapi költözködés, valamint a külön szám miatt - kissé ugyan megkésett - pünkösdi számmal valamelyest érzékeltetni, tudatosítani akarjuk azt az eszmei irányvonalat, amelyet itt, hazánkban 1871 év tavaszán odaátról alapított szellemtani EGYLET gazdag irodalmában hátrahagyott, és amit mi, a SPIRIT KÖRÖK, mint eszmei utódok jelenleg is töretlenül képviselünk. Munkálkodásunk iránya. * Doktor bácsi megnyilatkozása Pál beszélő médium útján 1927 április 24. *A körtagok az ülés után az aznap megnyilatkozott szellemről beszélvén, a monoideizmusnak a szellemre való nagy hatását állapították meg, mikor Pál médium útján Doktor bácsi megnyilatkozott, becsatolódván a témába. Üdvözöllek benneteket, kedves gyermekeim! Ugyan miről beszélhetnék én nektek másról, mint a mi ügyünkről! Hiszen mindenkinek megvan a maga monoideizmusa, /megrögzöttség/ - nekem is a magamé, amiben felnőttem és amellyel átjöttem ide; de azt hiszem és remélem, hogy ez a monoideizmus nem fog többé elhagyni soha. Ez pedig nem más, mint ennek a kicsiny tűzhelynek ügye, annak a szeretetnek állandó élesztése és ébrentartása, mely ezt a kis területet bevilágítja és e tűzhely körül ülőket melengetni és rendeltetésük útján előresegíteni hivatott. Elvonulnak előttem a régi idők, amikor még csak néhányan voltunk, - alig egynéhány lelkes ember, akiket a szeretet tüze hívott, de akik naiv és tapasztalatlanok voltak és akiknek ezzel a naivitással és tapasztalatlansággal szembe kellett szállniok az egész közvélemény gúnyjával, rosszakaratával és értelmetlenségével. Ma ti, a mi gyermekeink, számban megsokasodtatok, a naivságból kigyógyultatok, - talán néhol-néhol jobban is, mint ahogy az ügy azt éppenséggel megkívánja, - tapasztalatokkal bőven rendelkeztek, és a közvélemény, amellyel szemben álltok, egész más alaphangra van beállítva, mint amikor mi az első kapavágásokat megtettük. A spiritizmus ma már nem egyenlő a csörgősipka viselésével, a spiritizmus ma már csak a teljesen tudatlanok és rosszul informáltak előtt az, aminek ezelőtt néhány évtizeddel tartották. Sőt vannak spiritiszták, - kívül ezen a körön, - akik már úgy sejtik, hogy a spiritizmus napja új mezőt fog bevilágítani, amelyre majd sokan fognak tódulni, és hogy rajtuk akadjon meg a szem, sietnek előre kiállani, hogy amikor majd ez a tan divattá válik, az első és nevezetes emberek között említsék a nevüket. Ez mindig így volt, és így lesz, ameddig tökéletlen emberek lakják a földet. De erről nem kívánok beszélni, ez minket, akik itt belül vagyunk ezek közt a falak között, nem érdekel. Nektek eléggé megalapozott meggyőződéstek és megismeréstek van és tudjátok, hogy a spiritizmus nem jelent egyebet, mint önmunkálkodást és ezáltal az önmunkálkodás által maradandó hatások gyakorlását a láthatatlan és látható környezetre. Ez a spiritizmusnak belső, etikai, szubjektíven egyéni célja. Természetesen egy ilyen egyesülés, mint a miénk is, amely nagyon különböző érzésvilágú és gondolkodásbeli árnyalatú szellemet egyesít, különböző színeket is. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez az iskola itt valamiféle vallási felekezetféle, mert itt imádkoznak s áhítatosan viselkedni igyekeznek. Vannak mások, akik azt vallják, hogy ez az iskola is, úgy mint sok kívül álló egyesület, tudományos kutatásokat végezni hivatott a tudománynak azzal a szőrszálhasogató nehézkességével, amellyel az emberi és világi tudományok általában munkálkodnak. És itt bent, kedves testvéreim, látván a lelkeiteket, megállapíthatják, hogy hol az egyik, hol a másik irányzat mutat hajlandóságot arra, hogy túlsúlyra vergődjék. Közöttetek is vannak, akik inkább hajlanak a vallásos, pietisztikus irány felé, mások pedig talán szívesebben vennék még most is, annyi csalódás és kiábrándulás után, ha a külföldi tudósok mintájára szakszerű kutatásokat végeznétek. Nekünk pedig, kiket magasabb testvéreink a közvetlen irányítással bíztak meg és akik boldogok vagyunk ennek a megbízatásnak eleget tehetni, állandóan ezeket az erőket kell arra a vágányra terelnünk, amerre ennek az iskolának egyedüli és fe1tétlen hivatása vezet. Ezt a hivatást pedig már előbb egyetlen mondatban fejeztem ki: ez az önmunkálkodás saját lelkünk nemesbítése, jobbá, igazabbá, tisztábbá való tétele, minden különös eszköz alkalmazása nélkül. És nem azért, hogy az egyén kiemelkedjék a többi fölé, - mert hiszen ez úgyis szükségképp bekövetkezik, - hanem azért, mert az Úr azt kívánja, hogy azok a nagyszámú testvérek, akik titeket körülvesznek és akik szíveteknek minden jóindulatú megmozdulására úgy sereglenek körétek, mint az éhező égi madarak télen a számukra elhintett gabonaszemekre, hogy megkapják a maguk mindennapi lelki táplálékát a ti példátok szemléléséből. Ennél fogva, kedves gyermekeim, óvakodnotok kell még a látszatától is annak, mintha itt valamiféle felekezetieskedés volna. Felekezet van éppen elég, talán több a kelleténél és bennük, fájdalom, egymással szemben a legengesztelhetetlenebb türelmetlenség. Ez a szerény hajlék nem templom, a szíveknek kell templomnak lennie, amelyben az Úr lakást találjon magának. De ennek a hajléknak nem szabad tudományos szőrszálhasogatás színhelyének sem lennie, mert hisz - úgy gondolom,- hogy nektek és nekünk többé nincs szükségünk arra, hogy fizikai, vagy egyéb primitív bizonyítékokkal próbáljuk megállapítani, miszerint itt tényleg szellemek vannak jelen. Szomorú volna, ha erre még szükség volna! /Persze a helyzet a hitetlenek irányábani munkálkodás technikája! L. a következőket: kyÁ/ És arra sincsen semmi szükség, hogy a mi munkánknak visszhangja legyen odakünn, ama külföldi tudósok munkájának mintájára, amelyről a világsajtó beszél, mert az semmit sem visz az erkölcsi haladás útján előre s csak egyetlen célra jó, hogy az ilyen munkálkodás harcosainak emberi hiúságát hizlalja. Maradjon csak a mi iskolánk szerény, minden hangzatosság nélkül való iskola, amilyen az volt, melyet az Úr Jézus Krisztus tartott azokkal az egyszerű halászokkal, akiket a hálójuk mellől hívott el magához, mondván, hogy emberek halászására akarlak benneteket elküldeni. Ma komplikáltabb életet élnek az emberek, mint akkor és egy nagyváros társadalmában minden néven nevezendő foglalkozású ember megtalálja a maga megélhetését. Az Úr tehát, aki magas trónusáról alátekint, ma nem a háló mellől hívja el embereit, hanem íróasztaluk, üzletük, rendelőjük, gya1upadjuk vagy egyéb kenyérkereső eszközük mellől, azt mondván: Fiam, dolgozzál tovább a testért a testi és emberi eszközökkel, de jöjj, dolgozzál az én ügyemért is szellemi és lelki eszközökkel: tisztítsd meg magad, hogy azok is megtisztulhassanak, akik téged körülvesznek, nyisd meg lelki szemeidet és lásd, mennyire éheznek és szomjúhoznak körülötted a világosságra és megismerésre és igyekezzél ezt a világosságot láthatóvá tenni előttük! Ez téged nem akadályoz abban, hogy emberi foglalkozásodat úgy amint eddig, továbbfolytassad. Nem vagytok tehát olyan fontos személyek, mint azok az egyszerű halászok voltak, mert azokat az Úr elhítta hálójuk mellől és egész életüknek az Úr szolgálatában kellett lefolynia. Nektek csak egy kicsiny rész jutott abból, amit azoknak kellett végezniök, arányban az ő képességeikkel és a ti képességeitekkel. Ismerjétek meg magatokat, kedves testvéreim! Mi mindnyájan kicsinyek és jelentéktelen porszem, egy atom vagyunk abban a mérhetetlen szellemi mindenségben, amelyben élünk, - de jusson eszetekbe, hogy atomokból tevődnek össze a világok, amelyek nagyságát elgondolni is szédítő, s ha ezek az atomok széthullanának, megszűnnék a világ, megszűnnék minden. Tehát amint azoknak az atomoknak, amelyek az anyagi világot alkotják, össze kell tartaniok; hogy a világ fennállhasson, úgy azoknak is, akik a szellemi világot alkotják, szorosan és elválaszthatatlanul össze kell tartaniok. Ez az összetartó erő a s z e r e t e t. Ez az, amiről ebben az iskolában mindig és mindenféle alakban tanítanak!! Az önmunkálkodás céljának tehát annak kell lennie, hogy megismerje minden egyes szellemlény, hogy a szeretetet kell a lélekben nagyra növelnie és ezáltal mindinkább az Úrhoz kapcsolódnia. Mert Ő azért jött erre a földre, hogy magához kössön minden embert és szellemet; a legjobb akaratútól kezdve a legellentétesebbig, hogy amikor Ő az Atyához megy, magával emelje a Hozzá ragaszkodó szellemtömegeket. Ünnep következik rátok, kedves gyermekeim, ennek az iskolának, az apostoloknak és apostolok utódainak legmarkánsabb ünnepe, az az ünnep, amikor az Üdvözítő által megígért Vigasztaló leszállt és tüzes nyelvek alakjában ragyogott az apostolok feje felett, akik az Úr dicséretében összegyűltek. Mindebből ma már csak egy kicsiny keresztjel maradt meg a homlokotokon, de ennek épp úgy kell ragyognia, mint ama lángnyelveknek, hogy mindenek felismerjék bennetek a Szentlélek lelkes munkásait, akik különféle nyelveken tudnak szólni, - a szegényhez a szegény ember nyelvén, a pogányhoz a pogány nyelvén, a gazdaghoz a gazdag nyelvén, a sírókhoz a sírók nyelvén, az örvendezőkhöz az örvendezők nyelvén, hogy mindegyik megértse a mindenkit összetartó szeretet tanítását. /ÉV. 1927/6. sz./ És mi ezt a gondolatsort - 81 évvel később - így folytatjuk: A pünkösd lényegében a spiritisztáknak bizonyítékként szóló ünnep, hiszen igazából ez volt az első tudatos szellemvilági manifesztáció. Ez volt a Szentlélek, a tisztán maradt és megtisztult szellemek serege, akik azon az első pünkösdön nyilatkoztak meg érzékelhető jelekben a hívő lelkeknek és nyitották meg azt az ajtót, amely a szellemvilágot az emberiségtől elválasztja s amely ajtón azóta közlekednek a szellemek az emberekkel. Aztán az Úr jóval később még láthatóbb és szaporább formában elküldötte hozzánk a vigasztaló Szentlelket, szellemtestvéreinket, megismertetve bennünket a Szentlélek tudományával, a szellemtannal, amely megtanít bennünket mindenekre Előttünk többé nem titok az élet célja, nem misztikus sötétség a halál, nem igazságtalan az élet a maga szenvedéseivel; nem véletlenség a teremtés végtelen rendszere, mert mindezek értelmezésére megtanított minket a S z e n t l é l e k, azaz Isten végtelen szeretetének kiáradása az Ő hűséges és engedelmes szellem-gyermekei útján, mint Krisztus megváltó missziójának segítő csapata, a szellemtan által. Egyetlen tudomány ez, amely minden néven nevezendő kérdésre kielégítő és maradéknélküli feleletet ad s ezzel mindenkit, minden irányban megvigasztalni és békességre vezetni képes. Erre pedig azért képes, mert az Úrtól ered s az Ő irányítása mellett működik. Ezért támaszkodik mindenben arra, amit az Úr mondott: „eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek.” * És folytatjuk a sort az alábbi tömören összefoglaló gondolatokkal: Származása szerint a szellemtan-spiritológia, kezdetbeni nevén: spiritizmus, egyenes folytatása az apostolok és az első századak keresztényei munkájának. Ahogy akkoriban összejöttek privát lakásokban kor, nem, rangbeli különbség nélkül, úgy összejönnek ma is. Nem vallás, mert éppen elég torzsalkodó vallás van már; hanem hit és főként tudás. Az élet legégetőbb, legkínzóbb kérdéseire ad megnyugtató választ: Honnan jő az ember? Mi a célja a földön? Hová távozik innen? És mindez miért? Bizonyítja az örök életet. A jónak, szépnek, igaznak mindenkori győzelmét az erőszak, gyűlölködés, rombolás felett. Tanítja a törvényes érintkezés lehetőségét a szellemvilággal, ahonnan - a Gondviselés által nyújtott feltételek meglétével a földi tudást meghaladó és szellemi fejlődésünket szolgáló kijelentések birtokába juthatunk. Aki idegenkedik az elköltözöttektől, gondoljon arra, hogy szerettei közül mennyivel többen vannak odaát, szülők, nagyszülők, testvér, rokon, jó barát, mint itt ebben a nyomorúságos földi életben. És még inkább gondoljon arra, hogy eljön az idő, amikor ő is átköltözik. Kikerülhetetlen törvény ugyanis, hogy aki született, annak meg kell halnia. Előbb-utóbb mindenkiből szellem lesz. Szükség van a szellemtanra, szükség van a szellemek közvetlen hallható, látható bizonyságaira, mert az utolsó századok racionalizmusa, istentagadása, anyagelvűsége száműzte az emberi lélekből a spirituális hitet, Isten iránt való bizalmat. Ma hasztalan szólna álomban vagy képben a jó Atya szellemtani képzettség nélküli gyermekéhez. Legfeljebb azt mondaná az illető, hogy különöset álmodtam, vagy mi mindent összeálmodik, képzel az ember! A látomást és egyéb különös jelenséget pedig fantáziának, az agy játékának tekinti és ezzel elintézett mindent. A mai Józsefek bizony nem menekülnének az Úrral egy álomkép hatása alatt idegen földre, hazát, megélhetést, mindent otthagyva. Ezért újból kell az emberiségnek tanulni a figyelmeztetést a szellem hangjára. És éppen a mai közszellem, a teljes tanácstalanság, hitetlenség miatt nem lehet többé az emberi tudásra támaszkodni, hanem be kell vonni a tanácskozásba az utak, módok mérlegelésébe drága, magasabb testvéreinket, akiknek hasonlíthatatlanul nagyobb a tudása és bőségesebb tapasztalata van a szellemiek terén, mint nekünk, testtel terhelteknek. Amit a közvetlen vezetők esetleg nem tudnak, azt megkérdik feljebbvalóiktól, végső fokon az Úr Jézus Krisztus szívében, szeretetében futnak össze a spiritiszta-szellemtani iskolák szálai. De mindettől eltekintve már a logika is azt mondja, hogyha az ember ismeretlen országba akar költözni, vagy akár expedícióra indul, előbb tanulmányozza az illető országot, hogy milyen az éghajlat, milyen a föld, mely körülmények uralkodnak ott, milyenek a megélhetési viszonyok és felkészül az útra. Épp így kell mindenkinek készülni a túlvilági útra! Általában félnek az emberek a meghalás gondolatától, holott éppen olyan természetes dolog, mint a fáradt ember békességes pihenése elalváskor. Minden mély alvás részleges meghalás és mégsem rettegnek tőle az emberek. Sőt nagyon keresik, mert az álmatlanság súlyos gyötrődés, kín. Immár itt az ideje, hogy fellebbentsük a fátyolt a nagy Ismeretlen felől és szemébe nézzünk a titokzatos Halálnak és akkor bámulva látjuk, hogy „Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene”, nincsen halál, csak örökélet és együtt ujjongunk az apostollal: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” /I. Korinth. 15,55./ * A pünkösdi csoda Michhet francia történettudós mondja valahol „Az emberiség bibliája” című könyvében, hogy a leghevesebb kételkedőkből lesznek sokszor a könnyen hívők, akik aztán szellemeket, jelenéseket és más egyéb csodákat vélnek látni, ahol más ember nem lát semmit. Az a felfogás, hogy t.i. csak könnyen hívő fantasztáknak vannak és lehetnek jelenéseik, csoda pedig nem történik és nem is történt soha, minap már oly általános, hogy csak ritkán akad ember, aki gondolkodása tárgyává teszi azt a kérdést, vajon. hát, mindazok a csodás dolgok, amiket a bibliában és más könyvekben olvashatunk, csak gyermekmesék-e, amikből semmi sem igaz? Vagy ki hiszi ma el, ami az Apostolok történetében olvasható és aminek a keresztén pünkösd az emlékünnepe? Az apostolokra leszállt a Szent Lélek s ennek következtében mindazon népek nyelvén hirdették a Jézus tanítását, akik ott voltak Parthiából és Medából, Mezopotámiából és Indiából, Kappadokiából. Teleitták magukat édes borral! mondták némelyek gúnyosan, akik a csodának szemtanúi voltak. Persze, az édes bor olyan nyelvmester, aki pár pillanat alatt öt-tíz idegen nyelvre tanítja meg az embert. A modern okkultizmus tudományának tartatott fenn annak a határozott, minden kétséget kizáró kiderítése, hogy a bibliai „csodák”, tehát a pünkösdi jelenet is, valóban megtörténtek, mégpedig azért, mivel megtörténhettek, minthogy beható kutatások, kísérletezések által megállapíttatott, hogy az érzéki világon kívül még egy másik testi érzékeinkkel észre nem vehető világ is vesz körül bennünket, ahonnan azok a csudálatos jelenségek erednek, amely csodák eszerint nem is csodák, azaz természetfölötti dolgok, hanem csak érzékfölöttiek, mint amilyen pl. az ínfuzoriák és más paránylények világa volt, mikor a górcsövet még nem ismertük. Az apostolok pünkösdi szereplésében analóg esetek nem ritkák az okkultizmus történetében: Így pl. Edmonds amerikai törvényszéki bírónak egyik leánya nagy hirtelen több nyelven, közte görög és magyar nyelven is kezdett írni és beszélni, ez pedig ezelőtt 20-25 évvel szem- és fültanúk előtt történt, tehát nem a sötét közép- és a még sötétebb ókorban. Ezen a téren azonban éppen a hivatalos egzakt tudomány emberei nem követik a logika szigorú szabályait, hanem a kurta tágadással, legjobb esetben hallgatással érik be; mivel pedig a napi sajtó is követi példájukat, igen természetes, hogy a nagy közönség az őt oly közel érintő dolgok felől, mint aminő a lélek misztériumainak a kérdése, homályban marad és csak azok jutnak e részben egy szemernyi igazság birtokába ebben a kérdésben, akiket valamely szerencsés véletlen avat be az okkultizmus nyílt-titkaiba. Egy német orvos érdekes véleményét akarom itt elmondani, hogy ily szerencsés vétetlenre példát szolgáltassak, előrebocsátva, hogy ilyen és ehhez hasonló esetet igen sokat tartalmaznak az okkultizmus fenomenológiáját tárgyaló művek. Egy este - így beszéli az orvos - vacsoránál ültem s épp csak az imént érkeztem haza, fogatom még künn állt a kapu előtt, mikor egy lovas küldönc érkezett, aki egy ismerős családhoz hívott, hogy egy görcsöktől gyötört gyermeknek orvosi segítséget nyújtsak. Legott kocsira ültem s amilyen gyorsan csak lehetett, a Rabe kereskedő villájához igyekeztem az előttem ügető lovas után, mert a kereskedőé volt a beteg gyermek, egy igen kedves tíz éves leányka. Mikor odaértem, a leány anyja már várakozott rám a kapu küszöbén és fuldokolva mondta el nekem, hogy Annuska már meghalt. Alig hogy a küldönc útjára indult, kiadta utolsó leheletét. A legnagyobb figyelemmel és szorgossággal vizsgáltam meg azután a kis tetemet. Mert hisz tudtam, hogy hirtelen fellépő görcsös kórtünetek után sokszor a halálhoz hasonló állapot szokott bekövetkezni, amelyet tetszhalálnak nevezünk. Az idegek legvégső túlfeszítése és más kóros állapotok is megszüntetik olykor hosszabb-rövidebb időre a szívizom működését. Ebben az én mostani esetemben az utolsó életszikra is kialudtnak látszott. Elszomorodott szívvel búcsúztam el a szegény szülőktől, mert gyermekük - újraébredésének a legkisebb reményszikrájával sem biztathattam őket. Következő nap este tíz óra tájt még egy a városon kívül lakó betegemet kellett meglátogatnom. Keleti irányban hagytam el egyfogatú kocsimmal a várost. Az éj sötét volt, az égboltozatot fekete felhők borították, melyek mögött a hold sarlója bujkált, a levegő mozdulatlan volt és tikkasztó meleg nehezedett a tájra. - Míg így az éj csendjében tovahaladtam, nem tudtam szegény kis Rabe Annuska szomorú esetének gondolatától megszabadulni. Egyre csak azon tépelődtem, mint s hogy történhetett oly hirtelen minden. Mindig szerettem a gyermekeket, de Annuska különös kedveltem volt. Holnap lesz a temetése, s bár halálában nem kételkedtem, mégis az a bizonytalan érzésem volt, mintha annak a temetésnek még nem volna szabad megtörténnie. „Eh, esztelenség” így szóltam végre magamban, - hiszen a jelek, amiket a tetemen az orvosi tudomány szerint megállapítottam, mind a már beállott halál mellett tanúskodtak. Ostobaság lenne tehát, hogy a temetést meggátolnám”! Alighogy ezt a gondolatot végig gondoltam, lovam valamitől megijedt, visszahőkölt s kevés híja, hogy az útszéli árokba nem ugrott. Teljes erővel húztam meg a gyeplőt s végre sikerült a minden tagjában reszkető állatot megfékezni. Mikor az éj félhomályában körülnéztem, hogy mitől ijedt meg így a lovam, az út szélén egy kis leány körvonalait pillantottam meg, aki lehajolt és az út gyepes töltésén mezei virágokat szedett. Mikor azután jobban oda néztem, az alak fölemelte fejét s most határozottan ráismertem Annuska vonásaira. Sötét nagy szemeivel leírhatatlanul szomorúan és szemrehányóan pillantott rám; halvány ajkai félig nyitva voltak, mintha mondanának valamit, de én nem hallottam, semmit. Mindezt az éj sötétsége ellenére jól láttam, mert úgy volt, hogy valami sajátságos világosság sugárzott ki a kis alakból. De mielőtt még megszólítottam volna, a hold halovány sarlója kibújt egy pillanatra a felhők mögül, s ennek erősebb fényében a jelenség körvonalai szétfoszlottak. A következő pillanatban újra egy nagy felhőtömeg tolakodott a hold elé, de most már semmit sem láttam. Szerettem volna visszamenni és keresni a gyermeket, hogy meggyőződjem, szemeim nem csaltak-e meg, de lovam oly nyugtalan volt, hogy alig tarthattam. Így tehát felálltam s hátrafordulva hangosan kiáltám: „Annuska, Rabe Annuska te vagy?” De az éj sötétjéből válasz nem jött. Lovam oly nyugtalan volt, hogy végre engednem kellett neki, mire úgy kezdett rohanni félelmében, hogy csak úgy szikrázott az út a patái alatt. Szavamat adom, hogy az egész idő alatt a legkisebb félelem sem fogott el, egyetlen idegem sem mozdult, szívem oly nyugodtan vert, mint a legköznapibb dolgok közepette, miért is a látomány nem lehetett a félelemtől felizgatott képzeletnek a szüleménye. De a ló különös viselkedése is bizonyítja, hogy ő is látott valamit, valami szokatlant, ami rettegéssel töltötte el. . Miután említett betegemet meglátogattam, egy mellékúton a Rabeék villájához igyekeztem. Tizenegy óra volt, mikor oda érkeztem. Az anyát holt gyermekénél találtam virrasztva. Látogatásom mintha meglepte volna, s úgy tetszett nekem, mintha fájdalmas arcán örömsugár siklana végig: „Rabe asszony” mondám, - „talán ostobaság, de nekem az az érzésem van, hogy az Annuska temetésével még várni kellene egy-két napig.” Oh doktor úr, felelé ő élénken, de halk hangon, - „egy óra óta, körülbelül tíz óta, nekem ugyanez az érzésem van, s mielőtt idejött, már elhatároztam volt, hogy idevonatkozó tanácsát fogom kérni.” „Tíz óra óta?” kérdem vontatott hangon s figyelemmel hallgatva, - „netán valami különös dolgot vett észre ez idő tájt a tetemen?” „Igen, de magam sem tudom, hogy mi volt. Amott ültem a szoba túlsó oldalán, amikor úgy tetszett, mintha sajátságos neszt hallanék a ravatal felől; azonnal megfordultam s oda mentem, de gyermek nyugodtan és dermedten feküdt a helyén, mint előbb. Bizonyára csalódás volt.” Az anya eme szavai különös módon érintettek. Kérő és kérdő tekintetek elől kitérve, újból megvizsgáltam a kis hideg gyermek testet, a legnagyobb figyelemmel és gonddal; tükröt tartottam a nyitott szája elé, fülemet a szíve tájékára illesztettem, szóval mindent megkíséreltem, amit ily esetekben szokás, - de eredmény nélkül. A legcsekélyebb életjelet sem fedezhettem föl benne! De azért a temetést mégis elhalasztattam; s ezt inkább érzelmi szempontból tettem, a tudományos szabályok ellenére. Azután haza mentem, lefeküdtem, s a sajátságos eset e1lenére, amelyet az este tapasztaltam, jól és mélyen aludtam. Jele annak, hogy nem voltam az az ember, akivel túlcsigázott idegei csalfa játékot űzhettek volna. Az a nap, amelyen az eredeti intézkedés értelmében a temetésnek végbe kellett volna mennie, már vége felé közeledett, mikor egy lovas ember vágtatva érkezett hozzám, a ki a Rabe családhoz hívott. Szerencsére otthon talált. „Rabeék a kisasszonyon életjeleket vettek észre!” kiáltá a lovas ember, - „Önnek azonnal el kell jönnie hozzánk!” Az örömtől ijedten azonnal a küldönc lovára felkaptam s szélsebességgel Rabeékhez vágtattam. A kertajtónál már vágyva várt rám Rabe. „Hamar jöjjön doktor úr!” kiáltott felém, - „a mi édes. gyermekünk él!” Gyors léptekkel siettünk aztán a rövid gyalogösvényen a ház felé. Itt az egyik szobában Rabe asszony ült s karjában tartotta a fehérbe öltözött halott halvány leánykát. A gyermek sötét szemei tágra voltak nyitva, de még merevek voltak, a fakó ajkak, levegőt szomjúhoztak. Rögtön éltető cseppeket vettem elő zseb-gyógytáramból, melyekből néhányat vízzel keverve, a még majdnem öntudatlan gyermek szájába csöpögtettem. A hatás bámulatos volt! Meleg életszín ömlött el a halovány orcákon, a lélegzetvétel szabályosabb, végre egészen nyugodt lett s kevés idő múlva az első szavakat hebegte a leány: „Mama vizet !” Óvatosan inni adtam a leánykának. Azután kevés táplálékot is adattam neki; eleinte tízpercenként egy-egy evő kanállal meleg tejet, majd pedig egy óra múlva teakanalanként húslevest. Engem ez az eset sokkal inkább meghatott, mint ahogy ezt magam viseletéből sejthették. Sem lovat sem kocsit nem fogadtam el Rabetől, aki azt rendelkezésemre akarta bocsátani, hanem gyalog tértem vissza a városba, mikor már nem volt szükség reám a Rabeék házában. A friss esti levegő jót tett nekem és sajátságos gondolatok foglalkoztatták elmémet a különös eset fölött. Azt a jelenséget ott az út szélén egész világosan láttam, józan érzésekkel, aminőkkel egy egészséges ember, mint aminő magam is vagyok, csak bírhat. Vajon a gyermek emlékezetében meg fog-é valami nyilatkozni, ami az én élményemmel összefüggésbe hozható lesz? Ezeket gondoltam el s ezt igyekeztem kikutatni, tisztába hozni, mikor a gyermeknél ismét látogatást tettem. Annuska igen gyorsan lábadozott. Már a következő napon ülni tudott, harmadnapra pedig felügyeletem alatt már a szabadba vihették, friss levegőre és éltető napsugárba. Mikor anyja, hogy valami intézkedést tegyen a házban, rövid időre magunkra hagyott a kertben, felhasználtam az alkalmat, hogy a gyermeket kikérdezzem. Azon az estén, mikor ezt a ködszerű alakot az út mellett megpillantottam, szívem nyugodt maradt, de most, hogy a végzetes kérdést voltam intézendő a leánykához, gyorsított tempóban vert. „Mondd meg nekem, Annuska”, kérdém izgatottságtól remegő hangon, - mialatt beteg voltál, nem történt-e valami, amire most még emlékezni tudnál? Mi történt körülötted. Miket gondoltál?” „Oh igen, doktor úr !” felelé kis gondolkodás után a gyermek, - „igen hosszú álmom volt. Azt hiszem, egész betegségem alatt álmodtam, oly hosszú volt álmom. Virágot szedtem az országút mentén, egész nap és egész éjjel. Egyszer, mikor mind a két kezem éppen tele volt kék harangvirággal, amelyeket úgy szeretek, önt láttam arra kocsin menni, doktor úr. Meg akartam szólítani, de nem tudtam beszélni. Ekkor előbújt a hold a felhők mögül, ön a kocsin visszafordult, mintha engem keresne tekintetével, de ekkor hirtelen ismét elbújt a hold, hallottam amint a nevemet kiáltotta, de bármint erőlködtem is, nem bírtam felelni; s az Ön lova is oly nyugtalan volt s hirtelen elszáguldott önnel: Akkor azután minden csendes volt megint; én folytattam á virágszedést, míg egyszerre anyámat sírni hallottam és erre fölébredtem”. Nem volt szükség több kérdésre, több válaszra. - Egy magas platánfa árnyékában állottam. Madarak daloltak, tücskök csiripeltek, körülöttem éreztem a verőfényes, melegen keringő élet valóságát és sehogy sem tudott elmémben elférni az a gondolat, hogy a színpompás anyag eme világában valami megfejthetetlen dolog is létezhessék. Megcsókoltam a nagy karosszékben pihenő leányka halovány arcát; mondtam neki, hogy nemsokára elég erős lesz, hogy valóságban is virágot szedhet. Azután pedig csendesen eltávoztam, egy mélységes árnyékkal a kedélyemben, amely sohasem derült fel! Mekkora nagy semmi vagyunk mi emberek a mi összes tudásunkkal. együtt a nagy megfoghatatlannal szemben! Eddig az orvos, dr. Gaertner elbeszélése. Bánfi Jánostól / ÉV. i905/11-l2. sz./ * De ismerjünk meg néhány, az első pünkösdi eseményhez nagyon hasonlító egyéb „csodás” jelenséget is annak igazolására, hogy - amint azt már korábban is kifejezetten hangsúlyoztuk - az isteni kinyilatkoztatás nincs lezárva, sőt az - az emberiség szellemiesülésének foka szerint - egyre ismétlődött-ismétlődik a megtérés érdekében. Ilyen ugyanis a kegyelem Következzék hát eredetben a 102 évvel ezelőtti kedves ÉV. levélváltási szöveg a mi könnyező Madonnánkról. A kedves szót pedig jelzőként azért használom, mert alig tudom könnyeimet visszatartani e sorok ide illesztésekor, hiszen drága Feleségem, Ancika 1946 nyarán kisvárdai lakóhelyéről zarándok utat tett meg Mária-pócsra, ott szalmaalmon éjszakázott imádkozva, majd álmában megjelent a Szűzanya, egy piros rózsát tűzött a mellére, miközben tudtára adta, hogy jövő ősszel fog férjhez menni. Ez 1947. október 9.-én be is következett, amire én és gyermekeim vagyunk a tanúk, akik számtalanszor hallottuk ajkáról bájosan elhangzani az ott történteket. Ez nem mese, hanem tény, amint az alábbi is. A mária-pócsi „csoda”. Lapunk szerkesztője a következő levelet kapta: Mélyen tisztelt Doktor Ur! Szabolcsmegye Mária-Pócs községben a gör.kath. vallású Bazilika szerzetesrendnek egy kolostora és temploma van s ez utóbbiban látható Szűz Mária képe. E kép 1696-ik évben november 4-től kezdve 14 napon át könnyezett. Meghallotta ezt Bécsben l. Lipót király, s a felesége kívánságára e képet Bécsbe vitette. A képet bécsi útjában Bárczán Kassa mellett a kassai jezsuiták egy ügyes festővel lemásoltatták 3 példányban, egyet visszaadtak Pócsra. Az eredetit elvitték, de a kép 1715. év augusztus 1-ig folyton könnyezett; ezt az akkori német katonai kormányzóság, polgári és papi vegyes bizottság vizsgálata folytán valónak ismerte el. Amint az írásokból olvasom, Corbelli János gróf cs. kir. helytartó parancsnokló tábornok, Cusani őrgróf, de Pár gróf ezredes vezénylete alatt az egész ezred német katonaság a tisztjeivel teljes parádéban dobpergés mellett - Nagy-Kállóból a 2 órányira fekvő Pócsra gyalog mentek szemlélni a csodát, és a képet azok is látták könnyezni. Ezóta az ájtatos nép búcsúra zarándokol oda, évenként 600,000-800,000 lélek látogatja még külföldről is. És ott csodák történtek és történnek mai napig; sánták mankóikat hagyják ott, vakoknak szemei megnyílnak, süketnémák hallása megjött stb. Az én anyósom szomszédjának 2 éves leánykája himlőben megvakult; 2 év múlva elvitték szülei Pócsra s amikor a világtalan gyermek megcsókolta a kegyképet, látni tudott, a képtől a lépcsőn maga jött le, s a templomból már vezető nélkül ment ki. Azóta tisztán lát. E gyereket igen sokat láttam, mint világtalant s azóta pedig még többször. A múlt hóban ismét könnyezett a kép 16 napon át; polgári és papi hatóságokból, alakult vegyes bizottság vizsgálta azt, 156 tanút hallgattak ki s a kép a vizsgálat alatt is könnyezett, mire aztán a bizottság fölhagyott a további vizsgálattal. Arra bátorkodom kérni mélyen tisztelt doktor urat, méltóztatnék - ha lehet - a vasárnapi ülésen megkérdezni a Szűz Anyát, miért hullatja könnyeit? Miért könnyezik az Ö deszkára festett képe? Legmélyebb tiszteletem nyilvánítása után vagyok alázatos szolgája: Straroszta Elek g. kat. tanító. Biriben, 1906. - febr. 14 * Bár a levélíró kérelme szokatlan, mert üléseinken nincs gyakorlatban szellemi vezetőinkhez hasonló kérdéseket intézni, teljesen Isten bölcs akaratára bízván magunkat arra nézve, hogy mit lát jónak Ö szellemi okulásunk és előhaladásunkra, hü, gyermekei által nekünk kinyilatkoztatni, a fent közölt levelet mégis átadtuk körünk egyik beszélő és író médiumának, aki csakugyan szellemi vezetőitől kapott is egy írásbeli megnyilatkozást a Mária-pócsi úgynevezett „csodáról”. A szellemnyilatkozat a következő: „Isten nevében és dicsőségére mindent! A csodák világa lejárt, azt mondják az emberek. Kérdezzétek meg tőlük, hogy miért? - nem fognak tudni reá felelni. Nem tudták akkor sem, amikor a csodák történtek és nem tudják ma sem, hogy a csodák korszaka éppen olyan kevéssé járhat le, mint ahogy a legidősebb ember sem emlékezhetnék annak kezdetére. Csodák nincsenek és nem is voltak soka, de Isten kegyelme mindig volt, van, és lesz. Elfogadják-e az emberek, vagy nem, az nem változtat a dolgon. Az emberek néha méltán tarthattak volna olyan dolgokat. a legnagyobb csodáknak, amik nekik egyáltalában föl sem tűntek. Ilyen csoda lehetne többek között az is, hogy Isten az emberiséget romlottsága dacára sem pusztította el teljesen. A látható és bámulatot keltő csodák az Ur Jézus Krisztus eljövetelével kezdődtek olyan nagy számban és annyira megdönthetetlen alakban nyilvánulni, mint ezelőtt még sohasem. És Ő mondotta az embereknek, hogy velük marad mind a világ végéig. Ha tehát az Úr Jézus eljöttével kezdett fokozottabb mértékben megnyilatkozni a csodák sorozata, Ő pedig megígérte, hogy nem hagyja el a szegény, szenvedő emberiséget, - miért csodálkoznak hát az emberek, ha egy újabb jelenségét látják az Ő mindenütt megnyilvánulható jelenlétének? Miért mondják, hogy a csodák világa megszűnt? Mi kellett ama csodák véghez viteléhez, melyeket az Úr maga cselekedett az emberek között? Semmi más, csak hit, rendíthetetlen hit: hiszen Ö mondá: „Kelj fel, leányom, a te hited meggyógyított téged”. És a hitnek ereje ma sem csökkent. Ma is épen olyan csodákat művelhet és művel, mint akkor. A csoda, melyet a hit művel, mindig Krisztus jelenlétét bizonyítja az emberek között. Hogy miért van mégis egyes helyekhez kötve? Mert ez az emberek gyarlóságától, fokozatától függ. Azoknak az embereknek, akik nem érzik meg Isten az Atya jelenlétét mindenütt, érettségi fokozata még helyhez és tárgyhoz kötött: ezeknek még bizonyos külsőségekre van szükségük, hogy lelkükből teljes áhítattal fakadhasson fel az ima, amely aztán meg is találja az utat oda, ahová minden imának jutnia kell, azaz Istenhez. Ilyen hely a pócsi búcsújáró hely s ilyen eszköz a könnyező Mária kép is. Hiába mondanátok azoknak az embereknek, akik gyógyulásukat Pócson vélik megtalálni, hogy: testvér, nem kell neked szobácskádat elhagynod azért, hogy Isten az Ö kegyelmét éreztesse veled; ott van Ő mindenütt! Nem tudnák elhinni és nem emelkednék imájuk olyan biztonsággal a gyógyulás reményében, az Atyához, mint éppen ott, és hogy Isten kegyelmét, amelyet az Úr Jézus Krisztus megtestesülése által közölt az emberekkel, jobban és újból átérezzék, kell nekik valami látható jele is eme nagy kegyelemnek. És ez a szűz Mária képe. Ha a hitét önmagában érező ember, akinek világossága azonban még külső formákhoz van kötve, a csodakép előtt fohászkodik, akkor érzi csak Istent teljesen közelében és csak akkor kéri a jó Atya közbenjárását a saját baja gyógyulására olyan igazi és tiszta áhítattal, aminővel a beteg asszony Krisztus köntösét érintette. Ez a csodás gyógyulások magyarázata s neked testvér, aki ismered és érted a megszálltság eseteit is, még azt is hozzá teszem, hogy azoknak a betegségeknek legtöbbje megszálltságon alapszik, és hogy a megszálltság gyógyítása kizárólag hittel és imával történhetik, azt is jól tudod. A Mária kép könnyezése kétféleképpen jöhet létre. Azt, hogy nem maga a kép könnyezik, tudod jól és hogyha a Szűz Anya könnyezik is az emberek nyomorán, az semmi esetre sem festett képen nyilvánul meg. És mégis éppen az emberek annyira gyönge hitének erősítéséül van megengedve és azért törvényes ez a nagyon ritkán ismétlődő csoda. Maga a könnyezés jelensége nem más, mint vagy a szellem testvérek által előidézett s legtöbb esetben az annak előidézéséhez igénybe vett médium által nem is tudott közvetítés, vagy ugyancsak e célra oda rendelt szellemek materializációja. Hogy mi ennek a célja, azt egyedül az tudná megmondani, ki mindent tud; de előbb-utóbb mindenki tudni fogja, mert az Úr kijelenti az Ö dolgait és nem hagy titokban semmit sem. Ha tehát az Úr vezetése és irányítása folytán egy olyan eszköz, médium kerül a Máriapócsi búcsú helyre, akinek jelenléte elősegíti akár a közvetítést, akár a materializációt, az ú.n. csoda bekövetkezik és a legtöbb esetben maga a médium csodálkozik rajta a legjobban. Fizikális jelenség ez, melyet azonban a szellemek felsőbb akarat és engedelem nélkül elő nem idézhetnének. Minden dicsőség az Atyáé, Ő nélküle és a tisztaságos Fiú, valamint az ő értünk aggódó Anyja segélye nélkül nem történik és nem történhetik semmisem, azért tehát áldott legyen az Ö szent neve minden kegyelemért, melyet a testben levő és testnélküli szellemeknek nyújt. /EV. 1906/5-6. sz./ * Egy másik - 21 évvel későbbi - fizikális jelenség: Kődobálási eset Ötösbányán. Egyik csehszlovákiai olvasónk küldte be az alábbi leírást lapunknak, dr. Simsa prágai orvos megfigyelései és leírása alapján: Kotterbach 3 km. hosszú község, amely szétszórt kunyhókból és bánya kohótelepekből áll. Magas hegy tövében fekszik a vállalat kórháza, amelyet dr. Linhard, fiatal orvos vezet. A kórházzal szemben van Kossányi gazdasági igazgató földszintes kis villája. Két szobájuk van, tele dekoratív apróságokkal s egy konyhájuk. Az előszobában puskák és agancsok vannak felaggatva. ott szaladgál farkaskutyájuk, amely dühösen fogadja az idegeneket. Az igazgató neje, kistermetű vidám: hölgy, sajnálkozva beszéli, hogy mi történt. A fia, aki Pesten ügyvéd, éppen emiatt az ügy miatt jött ide és jogászi pontossággal vizsgálgatott meg mindent. Azután itt van leánya, a 23 éves Anikó aki kereskedelmi akadémiai hallgató volt. Ennek volt az egész afférban a legnagyobb szerepe. Az egész család egészséges, elmebajos közülük senki sem volt és a családtagok közül sem okkultizmussal, sem spiritizmussal senki nem foglalkozott. A kis fiúról, Tiborról Kossányi azt mondja, hogy az sógorának a fia, aki Nagytapolcsányban tisztviselő. A fiú félénk, ijedős természetű, de kitűnő tanuló és egészséges. Apja augusztus 20.-án elvitte a fiút rögtön, ahogy tudomást szerzett a boszorkányos eseményekről. Senki, - úgymond, - a gyereken semmi különöset nem vett észre. A legelső jelenség az volt, hogy kövek repültek és mérsékelt ütést mértek a fiúra. Kossányi diák fia halászni. volt a Tibor gyerekkel körülbelül háromnegyed órányira a lakásuktól. Egyszerre kő esik közibük, az egyik fiút lábon találja, majd a társát is. A másik kő a mellettük levő fát találja. Csodálkozva néznek egymásra, hogy vajon ki dobálja őket, de senkit sem vesznek észre. Ijedtükben szaladni kezdtek, de mivel a kőzápor állandóan üldözte őket, egy útba eső kocsmába futottak be. A kocsmáros így beszéli el az esetet: „A fiúk rémülten futottak hozzám, siránkozva, hogy v a l a m i kődobálással üldözi őket. Csokoládét vettek és tovább mentek; de nemsokára ismét visszatérlek, hogy a repülő kövek még mindig üldözik őket. Bezárkóztak a söntésbe és az idősebbik megivott egy üveg sört. És akkor hirtelen egy kő zuhant be, két poharat összezúz, csak a vastag aljuk maradt meg. Keresem a polcon a követ, de nem találok semmit. Megrémülten kiáltok: Menjenek innen, mert „ez” még képes szétverni az összes üvegeimet. Ki akartuk őket kísérni. Az emberek összeszaladtak és keresték a tettest, aki a köveket dobálja, hiába. Én is, meg vőm is kaptunk a kezünkre és lábunkra ütéseket, de csak gyengén.” Eddig a kocsmáros. A kövek most már ritkábban, de mindig hullottak az egész úton, amíg a fiúk haza nem értek Kottenbachra. Lihegve estek be otthon és elbeszélték, hogy mi történt velük. Senki sem akart nekik hinni. Az apa így szólt: Valami rossz emberek dobálnak, tegyetek be ajtót, ablakot. A kövek azonban az egész házat bombázni kezdték és egészen a szobába hullottak. A fiúcska rémülten kapaszkodott unokatestvérébe, Anikóba. Ez lement vele, hogy meggyőződjék a dolog okáról, de ö is sírva fakadt, amint Ő is kapott egy ütleget. Ahol Anikó és Tibor együtt voltak, ott a kődobálás hevesebb volt. És a fiúk a községi tanítóhoz, Kravianszky úrhoz szaladtak. Már fél tíz volt. A kőzápor állandóan üldözte őket. Amikor a tanító kinyitotta az ablakot, kő repült be a szobájába. Hamar becsukta az ablakot, és a szegény fiúkat behúzta. Nemsokára, hazakísérte őket, hazamenetel közben kőzápor következett. Végre azonban megszűnt és az éjszaka nyugodtan telt el. Másnap elölről kezdődött a dolog. Szabálytalan időközökben, negyed, fél, egész óra hosszat, sőt tovább is hullott a kő, odaért valakihez, de meg nem ütötte. Amikor a földre esett, csak akkor koppant, mint igazi nehéz kő. Felemelték és akkor látták, hogy ugyanolyanok, mint amilyenek a kőrakásokban vannak, de az így hullott kövek melegek voltak. Anikónak kőgyűjteménye volt, amilyen azon a vidéken sok embernek van. Mert ez bányavidék. És most az történt, hogy a hulló kövek között olyanok is voltak, amelyek a gyűjteményből származtak és repültek át a másik szobába. Amikor a helyükre tették őket, megint eltűntek. Anikó kidobta tehát a köveket, de azok visszatértek tulajdonosnőjükhöz és mindig a feje felett repülve, eléje estek. Egyszer Vrátnik brünni szaktanítóval ment. Ez az úr is megerősíti, hogy legkevesebb 50 kavicsot látott lehullani Kossányiéknál való látogatásakor. Mindezeket, mint érdekes jelenségeket kísérte figyelemmel. Amint a tanító a fiúval együtt megy, egyszerre észreveszi, hogy előttük szép, kékes színű kő esik le; felemelik és íme, ez is a gyűjteményből való. Es így hullott le néhány Egy ilyen követ látott Vrátnik, amint lassacskán elrepült köztűk, mint egy lepke. Nagyon érdekes a tanító megfigyelése. Gyermekfej nagyságú kő repül oda, majd egy másik ökölnyi darab Anikó fejéhez és aztán leesik a földre, mintha valaki a kezéből eresztette volna le. „Nem fáj, kisasszony?” - kérdi a tanító. 'Egyáltalán nem.” - A köveket csak akkor lehetett látni, amikor vagy 30 m-re közeledtek a testhez. A semmiből, valami homályosságból bontakoztak ki azoknak körvonalai, a testtel való érintkezés után kapták meg súlyukat és estek le. Tanúk igazolják, hogy a kövek a bezárt szobába is berepültek, de sohasem törtek össze semmit és nem sértettek meg egy ablaktáblát sem. Csak egyszer a konyhában tört be egy táblát egy darab kőszén. A kövek a padlásról is potyogtak, mintha a házfedélen keresztül hullanának. A konyhai tűzhelyre is estek, a ládából kiugrált a kőszén, a konyhaedények ide-oda sétáltak. Amikor már három nap óta röpködött a kő; a házbeliek már nevettek rajta s azt mondták: „Mit ér a kő? Jobb volna, ha pénz hullana!” És beteljesült a kívánságuk. Legelőször egy ötfilléres esett le, azután 10, 20, 50 filléres, majd 1 koronás pénzdarab is esett. Anikónak nagy örömet okozott, hogy egy ötfilléres utána ugrándozott. Egyszer a tárcájában volt, máskor pedig kiugrott onnan a földre. „Majd visszarepül”, - mondta és úgy is történt. Vasárnap a fiú, Anikó és Kollár bányatisztviselő együtt mentek az országúton s most Anikó elé néhány húszfilléres esik le, majd néhány pénzdarab a fiú elé, majd l0-20 koronás bankjegyek, amit más emberek is láttak. Ezen a napon összeszedtek és a templom perselyébe tettek vagy 36 koronát. * A kotterbachi jelenségek magyarázata. Dr. Simsa, prágai orvos tudományos véleménye. Nem hallucinációról van szó, hanem tényekről. A szellem ura az anyagnak. Végső következtetés. Ebben az esetben, - írja dr. Simsa a „Cesko Slovo” hasábjain, - nem látományról, hanem valóságról van szó, amelyet az emberek a saját testükön tapasztaltak. Látták a követ, ahogy esett és érezték, ahogy ütött. Felemelték és csodálkoztak, hogy nehéz sebet nem ejtett, csak úgy odaért, simogatott, mintha enyelegne. Összebeszélés, vagy tömeghallucináció sem lehetett a dologban, mert a közönség is nagyon változatos volt. Mindez igazság. Kövek repültek, de nem a nehézkedés és sebesség fizikai törvényei szerint, Különféle tárgyak anyagon mentek át, ajtón, falon, üvegen keresztül, természetesen emberi szemeknek láthatatlanul. Ezek mind a fizikai médiumok ismert apport-esetei. Ki van zárva itt a csalás, nem úgy, mint a szeánszokon. Az okkult tudomány megkülönböztet: materializációt vagyis anyagiasulást, látható dologgá való elváltozást és dematerializációt, anyagtalanulást. Ugyanis a szellem ura az anyagnak s ez a szellemi lény a fő mozgató ágens és a jelen esetben a jelenséghez a lelki erőt a fiú és a leányka nyújtotta egy bizonyos lelki /médiumi/ állapotban. Végeredmény: 1. A kotterbachi kőröpködés 1927. augusztus 12-19 között tipikus okkult jelenség, folytatása, egy bizonyos változata az első pünkösdi történésnek. 2. Be volt bizonyítva, hogy a kövek, akár a szobában, akár künn, gyöngéden estek a testre, senkit nem sértettek meg, csak a közvetlen közelből voltak láthatók, s amikor szabadon estek a földre, me1egek voltak. A kövek alak és minőség szerint a környékről valók voltak. 3. A kövek okkult módon keresztülmentek más anyagokon: padláson, ajtón, ablakon át. 4. Okkult erő mozgatott különböző dolgokat valamennyi ember szemeláttára. A telekinézis tipikus esete. 5. Bezárt helyekről pénz és pénztárcák tűntek el, hogy más helyen ismét megjelenjenek. A demateralizáció tipikus esete. 6. Az összes jelenségeknek tréfás, jóságos, gyermekes jellegük volt. 7. Ezek a jelenségek két fiatal egyénnek, egy fiú és leány /médium/ lelki erejének igénybevétele, felhasználása mellett jöhettek létre. /ÉV. 1928/8. sz./ * További érdekes jelenségek: Két meggyőző bizonyíték. A Pesti Hírlap 1928. január 20-iki számából. Reuter Florizel, a híres hegedűvirtuóz tudvalevőleg egyike a leghíresebb okkultistáknak. Nemrégiben azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy melyik volt a legmeggyőzőbb idevágó élménye. Reuter erre az itt következő két esetet beszélte el: A hegedű alá rejtett levél. - Az első eset - beszélte Reuter - elsősorban édesanyámra vonatkozik. Abban az időben New Yorkon utaztunk át, ahol mind a ketten teljesen ismeretlenek voltunk. Anyám egy ízben nagyobb sétát tett s egy ablakban táblácskát pillantott meg a következő szöveggel: „jóslások!” Becsengetett az ajtón. Egy törpealakú öregember fogadta, aki késznek mutatkozott arra, hogy 50 cent fejében szeánszot tartson anyámmal. Amikor pedig anyám elébe ült, pontosan elmondta anyám eddigi életének összes kiemelkedő momentumát. Mindezt még egyszerű gondolatátvitelnek lehetett volna minősíteni, anyám azonban engedélyt kért az öregtől arra, hogy további próbát tegyen vele. Az öreg beleegyezett. Anyám pár pillanatig gondolkozott és végül így szólt: Tudok egy levélről, de nem tudom hol van és nem ismerem a tartalmát. Adhatna ön erről nekem felvilágosítást? (A kérdés olyan levélre vonatkozott, melyet én kaptam néhány nappal azelőtt.) Az öregember körülbelül öt percig ült becsukott szemekkel, majd megszólalt és lassan mondta: „A levél bőr, bársony és fa között fekszik és tartalma a következő. „s ekkor a törpe egész mondatokat idézett a levélből, mintha csak az előtte feküdt volna: Anyám ekkor hazajött és kérdezősködött nálam a levél felől, amikoris pontosan megerősítettem a törpe szavait. A levelet előzőleg hegedűtokomba, a hegedű alá tettem. A tok áthuzata bőrből volt, belseje bársonyból s a hegedű természetesen fából. Ilyenformán pontosak voltak a törpe összes adatai./ÉV 1928/2. sz./ A titokzatos fénykép. Észak amerikai tartózkodásom alatt, - folytatta nyilatkozatát Heuter, - egy német amerikai család vendége voltam. Az egyik házikisasszony egy szép napos reggelen a ház kertjében kodakjával két felvételt készített rólam. A képek előhívása előtt elutaztam. Három héttel később a fiatal hölgy testvérével együtt autón megjelent egy körülbelül negyven mértföldnyire fekvő városban, ahol éppen spiritiszta szeánszot tartottak. A szeánsz lefogásáról a fiatal hölgy a következőket írta anyámnak: Csakhamar azt hallottam, hogy valaki nevemet suttogja: „Edna”. Megkérdeztem, hogy ki hív, mire a hang halkan felelte: „Emma nénéd”. Tudtam, hogy volt valaha egy Emma nevű néném; még kis gyermek voltam, amikor meghalt. Üdvözöltem a hangját, amely most így szólt: „Képmásom nemrég a kezedbe került.” Mivel bizonyosan tudtam, hogy már évek óta nem volt a kezemben semmiféle családi fényképalbum, tagadtam ezt az állítást. A hang ekkor így szólt: „Gyermeken, én nem is ilyen albumra gondolok. Te nemrég lefotografáltál egy nálatok vendégeskedő fiatalembert. Menj haza és nézd meg jól a felvételt. Az egyik képen megtalálod arcvonásaimat.” Nagy kétségék között hagytuk el a szeánszot, s otthon tréfálkozva vettük elő a fiókból a kodak képeket. Határtalan csodálkozásunkra valóban egy női arcot pillantottunk meg az egyik képen. A felvételt hazajövő apámnak is megmutattuk, aki egész kirándulásunkról és a lefolyt szeánszról semmit sem tudott és aki most megdöbbenve kiáltott fel: „Nagy Isten, ez az arc elhalt Emma húgom arca!” Reuter hegedűművész elbeszéléseihez még hozzáfűzte, hogy a titokzatos kép negatívja birtokában van. /ÉV. 1928/2. sz./ * De térjünk vissza hazai vizekre és szívleljük meg Adelmánknak - elhalálozását követő 2 éven belüli - odaátróli kedves és meghatóan igaz szavait: Adelma megnyilatkozása. Béla beszélő médium útján. 1927. október 30. Nagyon hálás vagyok az Istennek mindenért, de különösen azért, mert látom, hogy mint az ő parányi eszköze, nyomokat hagytam vissza a földön. Oh, hányszor és hányszor kértem vi1ágosságot lelkem szorongattatásai közepette, mindig azt a kérdést intézve az én imádott Krisztusomhoz, vajon Adelma meg fogja-e állani mindvégig a helyét és elvégzi-e azt, amit az ő bölcsessége és szeretete rábízott? És most, amikor ebben a másik szép világban mindig olyan sokakat látok magam körül csoportosulni, és amidőn lelkükből annyi szeretetet érzek kisugározni, végtelen hála és szeretet tölti el lelkemet. Hogyan - kérdezem magamban - hát csakugyan méltónak találtattam arra, hogy gyenge, gyarló eszemmel és értelmemmel, kicsiny, parányi jóakaratommal és vágyakozásommal hirdessem az ő dicsőségét, és ébresztgessem az emberek alvó lelkeit? De íme, úgy van, úgy volt, mert hiszen körülöttem vannak mindazok, akik általam és az én szerény munkálkodásom által ismerték meg mennyei Atyjukat, amennyire gyarló, bűnös ember az Istent megismerni képes. Tömjéneznek emberi mód szerint itt is, mint ahogy tették az emberek addig is, amíg a földön voltam. És miért szépítsem a dolgot: ez nekem végtelenül jól esik. Mindenesetre nagy része van benne az emberrel veleszületett hiúságnak és öntetszelgésnek is, de azért higgyétek el nekem, hogy mindenért, tehát az ö hálájukért és az ő szeretetükért is elsősorban Neki mondok köszönetet. Kedves testvéreim, ti el sem tudjátok képzelni, mit jelent Isten hivatott eszközének lenni, sok-sok gúny, megpróbáltatás és ingattatás közepette, a remény és kétség által ide-oda hányatva. Mennyiszer kellett térdre borulva oda menekülnöm az Úr lábaihoz, akit az én szívemnek, lelkemnek titkos kamrácskájába bezártam. Hogy milyen gazdaggá és erőssé tett engem az én végtelen jóságú mennyei Atyám éppen ebben a szeretetben és vágyódásban, amelyet az ő szent Fia iránt éreztem és érzek, azt én el sem tudnám nektek mondani. Én csak egyet tudok, én csak egyet érzek: nincs egyetlen gondolatom, nincs egyetlenegy vágyam, ami ne volna szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban az Atyával és az én drága Krisztusommal. Milyen kimondhatatlanul boldog voltam, amikor megtérve ide, megláttam Őt, a rég óhajtott, a rég álmodott drága Üdvözítőt! Csak egy pillanat volt az egész, de ez a pillanat elég volt arra, hogy megaranyozza az én lelkemnek üdvösségét és boldogságát. Oh, mi minden volt ebben a tekintetben! Milyen csodás elégtétel, milyen csodás kielégülés, milyen megmagyarázhatatlan tiszta békesség az, amivel Ő egy pillanat alatt el tudja árasztani az Őt szeretőknek szívét és lelkét. Kértem az engedelmet, hogy ennek az eszköznek ajka által mondhassam el ma köztetek az én érzelmeimet és mennyire jól esett azokat elmondani! Oly sokat tudnék nektek Róla beszélni, hogy talán meg is unnátok. De ugye, ti is, miként én, szíveitekbe zártátok Őt? - Ti is szeretnétek az ő engedelmes, hűséges tanítványai lenni; ti is vágyakoztok életetek minden mozzanatában Őreá tekintve és az ő csodás példaadásának engedelmeskedve, mindeneket elvégezni, hogy amikor egyszer ti is itt fogtok állani az örök életnek, ennek a dicsőséges új életnek küszöbén, elmondhassátok, hogy elvégeztétek azt, amit rátok bízott. Most már tudom, hogy mit b1zott rám, ha sokszor és sokban voltak is kételyeim, mert azok a kedves, jó testvérek, akiknek ellenére volt az én munkálkodásom, örömmel ragadnak meg minden alkalmat arra, hogy az én hitemet és bizodalmamat megingassák. Most sokat látok közülük bűnbánó szívvel és hálás lélekkel közeledni hozzám. Milyen csodásan tud jutalmazni minket Isten azért, amit adott nekünk! Mert hiszen mindent Tőle kapunk; az ő kegyajándéka a hit, amelyet szívünkbe ültet; az ő ajándéka a szeretet, amely lelkünket átmelegíti és hevíti; az ő ajándéka az életnek sok kellemes, örömet, jókedvet, vidámságot hozó áldása, amelyekkel egyik-másik gyermekét olyan csodásan el tudja halmozni. Hogy mennyi sokat adott nekem is hosszú földi pályafutásomon a tiszta örömökből, azt el sem tudnám nektek mondani. De a legdrágább kincsem, a legigazibb boldogságom s a legtisztább örömöm az én Uram és Krisztusom iránti szeretetem és az ő békessége. Szeretet és békesség, - milyen csodás két nagyhatalom! Mindezt pedig azért mondottam el néktek, hogy megmutassam, mennyire együtt érzek veletek mindnyájatokkal, de különösen veletek, kedves eszköztestvéreim. Oh, ti nem is sejtitek, milyen csodálatos kapcsolat az, amely közöttünk fennáll és amely az én lelkemet mindnyájatoknak lelkével összeköti. Osztályos társaimnak, az isteni kegyelem letéteményeseinek tekintelek benneteket, kedves eszköztestvéreim és úgy szeretném veletek megosztani mindazt az örömet, amelyben nekem részem volt és van. Mit mondjak még nektek? Azt mondom, amit én is mindig hallottam azoktól a hűséges, tiszta lelkektől, akik őrködtek felettem: tartsatok ki, legyetek hűségesek, legyetek engedelmesek az utolsó leheletig; küzdjetek a lelketekben felmerü1ő ellentétes érzések és kéte1yek e11en, mert bizony mondom nektek, hogy minden egyes ilyen küzdelem olyan kimondhatatlanul drága kincset és jutalmat rejteget számotokra, amelyekről nektek, mint embereknek fogalmatok sem lehet! Isten olyan kifürkészhetetlen mély bölcsességgel jelölte ki minden egyes gyermeke számára a munkát, amelyet neki végeznie kell; de milyen kegyelme az Istennek különösen az, hogy egyeseket az ö szegény, bűnös, tudatlan és értelmetlen földi gyermekei közül azzal a megbízatással és rendeltetéssel küldött a földre, hogy hirdessék az ő igéjét, tartsák ébren az ő szeretetét és mutassák meg felebarátiaknak azt, hogy lehet jónak lenniök, csak akarniuk kell. Kedves eszköztestvéreim, imádkozom érettetek, hogy az Atya végtelen kegyelme és irgalma tartsa felettetek áldó és óvó kezét, s enyhítse meg életetek fájdalmait és nehézségeit amennyire azt az ő bölcs és igazságos törvényei megengedik; tartson meg mindnyájatokat ennek a világnak számára, amelynek olyan nagy szüksége van jóravaló és tisztaszívű munkásokra. De annyira egynek érzem magamat veletek, mindnyájatokkal is, hogy minden egyes alkalommal, amikor ide jövök, szívemnek az a legforróbb vágyakozása, hogy az Úr áldja meg és szentelje meg munkátokat és a ti munkásaitokat. Az Isten olyan végtelenül jó és irgalmas volt irántatok, hogy példaadókat állított lelki szemeitek elé. Nem akarok semmit sem álszerénységből elhallgatni, mert most már látom és érzem, hogy én is ezek közé a példaadók közé tartoztam és tartozom. De rajtam kívül vannak még nektek más testvéreitek is, akiknek élete és működése nyitott könyvként fekszik előttetek, s akiknek hasonló példaadása bizonyságot és erőt kölcsönözhet nektek az élet küzdelmeiben és fáradalmaiban. Itt van a mi kedves Adolf testvérünk, aki lelkének egész odaadásával csüggött élethivatásán és rendeltetésén, és akit az Atya végtelen bölcsessége olyan csodás módon hozott kapcsolatba velem. Csak most tudom és látom, milyen nagy kegyelem volt az mindkettőnk számára, hogy összehozott bennünket! És mit mondjak az Ur ama másik hűséges szolgájáról, aki minden egyes gondolatával, szívének minden dobbanásával, lelkének minden vágyódásával, egyetlen egy célt tűzött ki maga elé és ennek az egy célnak a megvalósításáért dolgozott és küzdött mindvégig? Mit mondjak a mi drága Antal testvérünkről, aki olyan szépen elvégzett mindent, amit az Atya bölcsessége rábízott? Itt van a szerény Franciska médium is, Istennek ez az egyszerű, alázatos gyermeke, akit jónak látott a testi vaksággal meglátogatni, hogy leszámolhasson nagy számadásával, de akinek szívébe, lelkébe éppen úgy beleültette a Krisztus iránti imádat és szeretet érzéseit, mint az enyémbe. Az ő piciny kis semmitmondó hatáskörében mennyi sok vigaszta1ást és áldást terjesztett már mint ember is azoknak a soraiban, akik ebből a másik világból körülözönlötték őt és erőt merítettek az ő gyermekded hitéből! És így mehetnék tovább is, mert hála Istennek, nem egy, hanem több testvéretek is elvégezte már Istennek tetsző módon ezt az iskolát akképpen, hogy minden igaz és tiszta jóakaratával igyekezett megállani és betölteni kijelölt helyét. Milyen nagy öröm ilyen helyen együtt lehetni, ahol mindenkinek külön megvolt ugyan a maga bánata, fájdalma és küzdelme az élet nehézségeivel és fáradalmaival; de mindenki a legtisztább jóakaratával igyekezett az itt hallott és tanult igazságoknak és elveknek munkába szólításával megfelelni kötelességeinek. De éppen azért, mert betöltötték rendeltetésüket és feladatukat, olyan csodás és nagy értéket kölcsönöztek ennek a testvéri gyülekezetnek abból a szeretetből, amely szükséges minden élet törvényes fenntartásához, aminőről nektek fogalmatok sincs. Azért van hálával és szeretettel telve az én szívem is, mert minekutána elvégeztem földi munkámat, engem is beállítottak ezeknek a hűséges testvéreinknek a munkájába és amint mondám, még szorosabban összekapcsolták a lelkemet a ti lelketekkel, de különösen a mi kedves eszköztestvéreinkkel. Az én lelkem is mélységes hálával és szeretettel telik meg, amikor veletek együtt hallgatom itt azt a csodás imát, amelyet az Úr a földről való eltávozása előtt mondott és amelybe oly csodásan meleg szeretettel foglalta bele az ő nagyion szeretett tanítványait. /Az ülés előtt János XVII. fejezetét olvasták Krisztus imájával/ Ti még nem láttátok Őt és mégis lelketek egész odaadásával hisztek Benne és ragaszkodtok Hozzá. Oh, zárjátok is őt mindig jobban és jobban a szívetekbe és adjátok át magatokat egészen Neki. Hiszen ha akarnátok, akkor sem tudnátok már elválasztani életeteket az övétől; benne van Ő mindenben és mindenütt, ahol a ti lelketek üdvösségéről és érdekéről van szó. Úgy, miként akkor a földön imádkozott a mennyi Atyjához, Reá bízván magát és az ő kegyelmét könyörögve le tanítványai számára, most is úgy imádkozik, úgy könyörög mindannyitokért, hogy ti is szenteljétek meg magatokat az ő követésében. Higgyétek ezt, kedves testvéreim, s ápoljátok szívetekben azt a bizonyosságot, hogy miképpen földi életében is elárasztotta szeretetével az ő akkori tanítványait, úgy kíséri most is az ő fényhazájából szeretetének gondoskodásával mindazoknak lépteit, akik őt szeretik és akik vágyakoznak Utána. Életünk, boldogságunk, mindenünk nekünk a mi Krisztusunk és ha az egész világ ellenünk fordulna is, ha az életnek fájdalmai és megpróbáltatásai reánk zúdulva, csaknem a kétségbeesés széléig űznének is; ha mindenki és minden elhagyna is: megmaradna nekünk Ő, a mi lelkünk tiszta, fenséges Ideálja! Te látod Uram, hogy mindaz, amit mondok, végtelenül semmitmondó, halvány visszfénye csupán annak a nagy szeretetnek és jóságnak, amellyel Te elárasztod a mi szegény beteg és gyarló, ingatag és törékeny lelkünket. De Te azt is látod, hogy valamiképp az én szívemben él a vágy Teveled örökre és elválaszthatatlanul összekapcsolva lenni, úgy ez a vágy él az ő lelkükben is. Most már csak Tőled függ és Te nem is tehetsz mást, mint hogy megáldjad és megszenteld őket. Segítsd meg őket Krisztusom, hogy ők is érezzék azt, milyen boldogító és édes öröm Téged ismerni és Neked szolgálni; tanítsd meg őket a te példaadásod szerint való szeretetre, hogy ennek a szeretetnek erejéből befogadják lelkükbe az ő Istenüket, mennyei Atyjukat, de fele barátaikat, sőt ellenségeiket is, hogy egykoron egyek 1egyenek mindannyian mivelünk, egyek legyünk mindannyian Teveled és Általad az Atyával. Dolgozzunk tovább, kedves testvéreim! Végtelen és kimeríthetetlen halmaza áll előttünk a munkának, minden egyes ember jóakaratára szüksége van tehát a mi drága Krisztusunknak. Gyűjtsétek, szaporítsátok, tisztítsátok ezt a jóakaratot kedves testvéreim és akkor a ti Adelmátok még boldogabb lesz, mint amilyen boldognak most érzi magát. Mindenkinek külön megköszönöm, ha reám gondol; biztosítéka és záloga ez annak, hogyha egykoron, jól végzett munkátok után át fogtok ide jönni, azokkal a többi hűséges és jó testvéretekkel, Adelma nővéretek is szeretettel fog mindnyájatokat fogadni, hogy együtt örvendezhessen veletek Isten mindig és mindenben megnyilvánul jóságának és kegyelmének. Viszontlátásra! * Ezek után azt is érzékeltetni akarjuk, hogy mindaz, amit Adelma elmondott a médiumitás kegyelmi ajándékáról, annak nem éppen könnyű betöltéséről, legalább olyan körülményes ennek a képességnek megszerzése és gyakorlása is, hiszen nem mindennapi dolog a fizikai és szellemvilág közti távolságnak törvényes áthidalása a szférabeli szellemek jó vagy rossz erőhullámzásainak a médium lelkén történő átfolyása miatt. Különösen áll ez az ú.n. fizikális médiumokra, akikkel különösen dr. Chengery Pap Elemér fővegyész kísérletezett budapesti, Mészáros-u. 62. szám alatti ingatlanában létesített laboratóriumában. Ezt a különböző apport tárgyakkal berendezett csodás laboratóriumot nekem még 1941-ben sikerült megtekintenem, róla Pátkai Pállal levelet váltottam, az ostromot is túlélte, de 1948-ban a kommunista diktatúra azt felszámolta, azok hollétéről - reklamációm ellenére- választ se kaptam. További részletek: „Bev. spir.” I, k. 81. oldalán. Hogyan fejlődött M.T. festőművész médiummá? Közli: Dr. Chengery Pap Elemér nyug. fővegyész. Felkérésemre nevezett médium testvérem szíves volt velem közölni, hogy miképpen fejlődött médiummá, amit az alábbiakban ismertetek: „Mielőtt belekezdenék médiumitásom kifejlődésének leírásába, megemlítendőnek tartom, hogy 23 éves koromig spiritizmussal nem foglalkoztam. Csak azt tudtam, hogy létezik ilyen elnevezésű, előttem teljesen ismeretlen valami, aminek mibenlétéről halvány sejtelmem sem volt. Materialista lévén, 1920. június 13-án délután 3 és 4 óra között Bebelnek „A nő és a szocializmus” című munkáját olvastam budapesti lakásomnak egyik szobájában, ahol teljesen egyedül tartózkodtam. Előttem feküdt a nyitott könyv az asztalon és abból szokásomhoz híven jegyzeteket akarván készíteni, egy kis papírlapot tettem az asztalra. Jobb kezemet, amelyben a ceruzát írásra készen tartottam, a papírlapra fektettem le. Rövid idő múlva szokat1an remegést éreztem jobb kezemben. Nem törődtem vele, mert úgy véltem, hogy ideges vagyok. Föl sem pillantottam, hanem tovább olvastam. Jegyzetek készítésére azonban a rajtam erőt vevő különös bágyadtság miatt nem került sor. Hogy ez mennyi ideig tartott, azt nem tudom, mert óra sem a szobában, sem a zsebemben nem volt, amelyen az időt megfigyelhettem volna. Midőn sötétedni kezdett és már nemsokára abba kellett volna hagyni az olvasást, az előszobából csengetést hallottam. Kimentem ajtót nyitni, de legnagyobb meglepetésemre senkit sem láttam az ajtó előtt. Bosszankodva tértem vissza a szobába és akkor - mielőtt leültem volna - a jegyzet számára előkészített papírlapra pillantottam. Legnagyobb meglepetésemre azon kézírásomtól teljesen eltérő vonásokkal írva, a következő szöveget találtam: „Gondolj a halálra.” „Valójában nincs halál, csak örök élet.” „Jelmondatod legyen: Ne legyen egy percnyi nyugalmad, mert munkára születtél.” Nem tudtam mire vélni a dolgot, hogy hogyan keletkezett ez az írás az én tudtomon kívül?! Az éjjelt nyugtalanul töltöttem. Aludni nem tudtam. Másnap elmentem háziorvosomhoz, dr. W. F. poliklinikai orvoshoz és elmondottam neki a történteket. Erre ő alaposan megvizsgált és a következő diagnózist állapítatta meg: Kedves fiam! Te megértél arra, hogy a Lipót mezőre szállíttassalak. Elképzelhető, hogy az orvos e kijelentése mennyire megdöbbentett és milyen nyugtalansággal töltött el. Azt gondoltam, hogy súlyosabb természetű idegbajom van. A munkától tartózkodtam, hogy idegeim lecsillapodjanak, illetőleg. hogy kipihenjem magamat. Körülbelül másfél hónappal később, egy alkalommal színházban voltam. Onnan hazatérve, édesanyám a vacsorámat egy pohár vízzel együtt a szobám asztalára előkészítette számomra. Nekem azonban nem volt étvágyam és így az ennivalóhoz nem nyúltam, azonban szomjas voltam és vizet akartam inni. Mikor az előkészített pohár víz felé közeledtem, hangos óraketyegés ütötte meg a fülemet. A szobában óra nem volt és így nem értettem, hogy a hang honnan jöhet. Körülnéztem a szobában, hogy honnét hallatszik hát az óraketyegés. Órát nem találtam sehol, sem olyan készüléket, amely az óra ketyegéséhez hasonló zajt okozhatott volna. A kutatást abbahagyva újra a pohár vízért mentem és hozzá akartam nyúlni, azonban az óra ketyegését ismét hallottam, továbbá azt is észrevettem, hogy a pohárban 1évő víz állandóan hullámzik. Hogy ezt a jelenséget jobban megfigyelhessem, közelebb mentem a pohárhoz és mikor lehajoltam, akkor vettem észre, hogy a ketyegés a pohárból hallat